ALKONYATI SÉTA A BAKONYBAN


ALKONYATI SÉTA  A BAKONYBAN

 

 

 

 

 

 

 

 

ALKONYATI SÉTA

A BAKONYBAN

 

Bakonyerdő fái alatt

Halkan, csendben járdogálok.

Köröttem vadvirágok,

Fejem felett csalogányok

Zengenek szép imádságot.

Valahol tán nem is messze

Furulyaszó cseng a csendbe.

Pásztor – legény fújja, fújja,

Fája szíve, nagy a búja.

Nagy fa alatt fűn heverget

A pásztortűz lángja mellett

Mert még pásztortűz is van ám

A Bakony füves oldalán.

 

Odébb megyek járdogálok,

Nagy fák között őzet látok.

Nem fél tőlem, nem szalad el,

Titokban mégis rám figyel.

Neki is van boldogsága,

Övé az erdők világa.

A hegygerinc a friss gallyak,

A csörgedező hűs patak.

Ami az erdőt illeti

Joggal övének tekinti.

 

Odébb megyek, járdogálok,

Valami mély zenét hallok.

Gerlék búgnak, vadgalambok,

Mint az ünnepi harangok

Úgy sírnak az erdőségbe,

Beestek a szerelembe.

Találkoznak szíven, dalon,

Csókolóznak az ágakon…

Suttog, zenél itt minden ág –

De szép erdei boldogság!

Ellopózok lábujjakon,

Itt az idillt nem zavarom.

 

Tovább megyek, járdogálok,

Füves tisztáson megállok.

Közepén százados vén fa,

A háncsai vésve, vágva.

Bele vésve betyárnevek,

Betyárszívből betyárének.

Elmesélné mennyit látott,

Itt tanyáztak a betyárok.

Szentségfa volt az a vén fa,

Balta bele volt vagdalva.

Pandúr erre sohase járt,

Kerülte az „átkozott” fát.

Pár lépésre hozzá közel,

Hol a vén tölgy földet ölel

A borostyánlombban odébb

Tátong egy szikla hasadék.

Belépek a szikla várba

Betyárok volt barlangjába.

Kőbe vésett asztal, padok,

Elhagyottan zöld - mohások.

Minden ódon, minden régi,

Már a betyárkort felejti.

Itt volt egyszer régen fogva

Az uraság szép leánya.

Reá vártak egy éjszakát

A betyárok s elrabolták.

Talán nem is úgy lopták el,

A betyárral önként ment el.

Lett az erdőrengetegbe

Betyárlegény szeretője

S dal csengett mindig ajakán –

(Így mesélte ezt Nagyapám.)

 

Tovább megyek, járdogálok,

Valami romfalat látok.

Düledező, rozzant falak,

Rég leomlott a vakolat…

Körüle nem hajt fű, virág,

Tájékán csend ül, némaság.

Az udvarán a vén tölgyfák

Mintha a múltat zokognák.

Pedig egykor volt itt lárma

A betyárok világába.

Cigány húzta, betyár járta,

Fokos volt a gerendába.

Betyár nézett mélyen bele

A csárdásné szép szemébe

S ha jött a csendbiztos, zsandár,

Fák között eltűnt a betyár.

Léptei nyomát belepte

A Bakony vad rengetegje.

 

 Tovább megyek visz az alkony,

Szeretlek drága, szép Bakony.

Ha fáradtan hajtom fejem

Erdeiden szívem pihen.

Csodásak a hegygerincek

Ha vérző alkony szállja meg!

Szívem repül – és Feléd száll

Örök Természet, Ideál!

 

Nagy Bálint

 


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2016. október 2. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 567


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: