ALKONYATI SÉTA
A BAKONYBAN
Bakonyerdő fái alatt
Halkan, csendben járdogálok.
Köröttem vadvirágok,
Fejem felett csalogányok
Zengenek szép imádságot.
Valahol tán nem is messze
Furulyaszó cseng a csendbe.
Pásztor – legény fújja, fújja,
Fája szíve, nagy a búja.
Nagy fa alatt fűn heverget
A pásztortűz lángja mellett
Mert még pásztortűz is van ám
A Bakony füves oldalán.
Odébb megyek járdogálok,
Nagy fák között őzet látok.
Nem fél tőlem, nem szalad el,
Titokban mégis rám figyel.
Neki is van boldogsága,
Övé az erdők világa.
A hegygerinc a friss gallyak,
A csörgedező hűs patak.
Ami az erdőt illeti
Joggal övének tekinti.
Odébb megyek, járdogálok,
Valami mély zenét hallok.
Gerlék búgnak, vadgalambok,
Mint az ünnepi harangok
Úgy sírnak az erdőségbe,
Beestek a szerelembe.
Találkoznak szíven, dalon,
Csókolóznak az ágakon…
Suttog, zenél itt minden ág –
De szép erdei boldogság!
Ellopózok lábujjakon,
Itt az idillt nem zavarom.
Tovább megyek, járdogálok,
Füves tisztáson megállok.
Közepén százados vén fa,
A háncsai vésve, vágva.
Bele vésve betyárnevek,
Betyárszívből betyárének.
Elmesélné mennyit látott,
Itt tanyáztak a betyárok.
Szentségfa volt az a vén fa,
Balta bele volt vagdalva.
Pandúr erre sohase járt,
Kerülte az „átkozott” fát.
Pár lépésre hozzá közel,
Hol a vén tölgy földet ölel
A borostyánlombban odébb
Tátong egy szikla hasadék.
Belépek a szikla várba
Betyárok volt barlangjába.
Kőbe vésett asztal, padok,
Elhagyottan zöld - mohások.
Minden ódon, minden régi,
Már a betyárkort felejti.
Itt volt egyszer régen fogva
Az uraság szép leánya.
Reá vártak egy éjszakát
A betyárok s elrabolták.
Talán nem is úgy lopták el,
A betyárral önként ment el.
Lett az erdőrengetegbe
Betyárlegény szeretője
S dal csengett mindig ajakán –
(Így mesélte ezt Nagyapám.)
Tovább megyek, járdogálok,
Valami romfalat látok.
Düledező, rozzant falak,
Rég leomlott a vakolat…
Körüle nem hajt fű, virág,
Tájékán csend ül, némaság.
Az udvarán a vén tölgyfák
Mintha a múltat zokognák.
Pedig egykor volt itt lárma
A betyárok világába.
Cigány húzta, betyár járta,
Fokos volt a gerendába.
Betyár nézett mélyen bele
A csárdásné szép szemébe
S ha jött a csendbiztos, zsandár,
Fák között eltűnt a betyár.
Léptei nyomát belepte
A Bakony vad rengetegje.
Tovább megyek visz az alkony,
Szeretlek drága, szép Bakony.
Ha fáradtan hajtom fejem
Erdeiden szívem pihen.
Csodásak a hegygerincek
Ha vérző alkony szállja meg!
Szívem repül – és Feléd száll
Örök Természet, Ideál!
Nagy Bálint