ITT VAN AZ ŐSZ.
EGY CSOKORRA - VALÓ ÉDESAPÁM
NAGY BÁLINT ŐSZI VERSEIBŐL
ITT VAN AZ ŐSZ
Itt van az Ősz, fájón hull a tájra,
Elveszett fénye a napsugárnak.
Réti boglyán varjak károgása –
Levelei hullanak a fáknak.
Csodás, szép Ősz merengve vártalak.
Az elmúlást érzem… érzem… érzem…
Szívemben halk istenek dalolnak,
Leroskadok – szomorúan vérzem.
ŐSZ
Nézem a kertek hervadt virágát,
Hallgatom a bús Ősz zokogását.
Letépett levelek hogy szaladnak,
Fénye gyengül már az őszi Napnak.
Dél felé húznak már a vadlibák,
Közülük egy – egy fájón felkiált.
Hová lett a sok éneklő madár?
Szívem, örökre itt a nyár?
ELSŐ ŐSZI NAP
Szelíden jöttél első őszi nap,
Szerte ontottad bágyadt sugarad.
Madár a fákon nem zeng, nem dalol,
Csapatja búsan indul valahol.
Jó néki, hogyha őszi ének szól,
Hazát keres, megy, tovább vándorol.
De mi nékünk, óh, hogyha fáj szívünk,
Maradnunk kell, bár halunk, vagy élünk.
Elmenni innen? Minden ide köt.
Nekünk mindennél drágább ez a föld.
Magyarul élni keservesen – szép,
Nem érti ezt száz jött – ment ivadék.
Borongj csak szépen fájó őszi nap,
Simítsa orcánk szelíd sugarad.
Párisban úgyis festik egünket,
Utolsó fényünk kihalt, elveszett.
…S mikor már csak fájó lelkünk maradt,
Magyarul a szívünk nem dalolhat,
Élnünk magyarul ha nem szabad már,
Búcsúzz örökre őszi napsugár.
ŐSZI GONDOLATOK
Ha majd a szív édes muzsikája
Halkulni, fájni, jéggé hűlni kezd,
Késő ősszel dér hull a virágra,
Közeledik egy néma, halk sziget,
És ha majd a lelkünk zúgó malmán
Sikongva, fájva megáll a kerék,
Elveszett magunkat visszük… visszük…
Az utak zordak lesznek, feketék.
Emlékezésül a régi nyárra
Tudunk - e még majd vissza köszönni,
Lesz – e erőnk majd reszkető kézzel
Az utolsó könnyet letörölni.
ŐSZI ESTE
Szomorú – csendű őszi este
Ráült halkan a kerti fákra.
Hegyek mögül kél a telehold,
Szelíden néz a dáliákra,
Miknek szirma fájón hulldogál.
Reggelre mind földön hevernek,
Dérütötte őszi zenében,
Élettelen, hervadt levelek,
Megállok némán és szótalan.
Szívemről emlékek hullanak.
Élek – e még tavasz – zenében -,
Vagy a lángjaim kialszanak?
ŐSZ A TEMPLOMI HÁRSAKNÁL
Már hullanak a templomi hársak,
Az utca kövén őszi szél sikolt.
Jaj, vége szakadt a nyári násznak –
Valaki a szívemből szakított.
A Hold fényét zord felhő tépi szét.
Egy csillag néz az égen reszketőn,
Majd tűzbe vonja lobogó ívét
És valahol leszáll a hegytetőn.
Elhallgatom könnyezve, sokáig
Ezt a zokogó őszi muzsikát _
Átnyúl hosszan a templom faláig
A hős – szobor – s titokban jajt kiált.
-Szakadjon el a szívemnek húrja,
Úgy sírjatok hársak levelei.
De jó volna most így őszbe hullva –
De jó volna örökre elmenni.
ŐSZI HEGYTETŐN
Ott fent a borongó hegytetőn
Fejüket mintha lehajtanák.
Mint szív, mikor zokog szenvedőn –
Olyan szépen halnak meg a fák.
Madár röppen énektelenül,
Vad oson búsan a fák között.
Én állok a hegyen egyedül,
Lelkem fáj, - ma gyászba öltözött.
Emlékeim tépetten szállnak.
Nagy őszi csend sír az ég alatt.
Vágya halkul őszi imámnak
S vissza pillant szomorún a Nap.
ŐSZ A ZÖRÖG TETŐN
Magas tető, borongó hegyvilág,
Síró szélben beszélgetnek a fák.
Úgy sírnak bele a szívembe, mint
Lágyan búgó templomi orgonák.
Megremeg egy óriásfa ága
És egy tépett őszi lomb nyárt sirat.
Én megállok kiégett magammal…
Még visszanéz, aztán leszáll a Nap.
LESZÁLLOTT AZ ŐSZ
A HEGYTETŐRE
Leszállott az Ősz a hegytetőre,
A fák között búsan szökik a Nyár.
Vigasztalan, tépetten bolyongok,
Mintha sírna velem most a határ.
Valakinek én most úgy szeretném
Visszaadni vesztett boldogságát,
Titokban zokogva lehullani,
Megcsókolni halkan lába nyomát.
Úgy szeretnék én most mindenkitől
Forró szívet, megbocsátást kérni.
Lombszaggató szép őszi zenében
Tűnő nyárral lassan elenyészni.
Szerelem – bűn áldozata lettem…
Jaj, kiveszett minden a szívemből!
Én most lassan halódni készülök –
Kiszökött a Nyár az életemből.
ŐSZI ÉG ALATT
Hová lett a kertek szépsége?
Hervadtan hullnak a virágok.
Észrevétlen elszökött a Nyár –
Őszi zeneszóban megállok.
Gyere felém szép öleléssel,
Szívem napról – napra hidegebb.
Hozz egy kis meleget a nyárból –
Egy lépéssel gyere közelebb.
ŐSZ DOBÁN
Letépett levéllel szalad a szél,
Az Ősz fájón itt zokog Dobán.
Az alkonyuló, hűvös ég alatt
Élettelenül áll a vén platán.
Bolyongva, merengve, meg – megállva,
A szívem mintha fájni kezdene,
Szelíd galambként visszaszállva
Drága emlékek jutnak eszembe.
Hová visz, merre életem útja,
Hol lesz a végállomás – és a cél?
Puha avaron őz fut riadva,
S letépett levéllel szalad a szél.
ŐSZI FÁK ALATT
Elnézem a tépett őszi fákat
Amint fájón hullnak a levelek.
Mintha nagy ítélet közelegne,
Felhőkbe burkolóztak a hegyek.
Szétszórtan, mint csatát vesztett sereg
Varjak szállnak, sötétben kárognak.
Vészt jóslóan a kertekig érnek –
Szagát érzem a téli világnak.
Szívemben is az Ősz húrja pendül.
Közeleg már, - érzem – a végzetem.
Megtépetten, mint az őszi virág
Elenyészik, elszáll az életem.
ŐSZ A ZIRCI LIGETBEN
A hársak már levelüket szórják,
Az Ősz szomorún, lopva ide ért.
Hősök kövén hervadtak a rózsák,
Gerle búgja bánatos énekét.
Kínban égve ülök itt a padon
E halk – csodás szeptemberi fényben.
Visszazokog álmom, ifjúságom,
Amit, jaj, már elvesztettem régen.
S amint az Ősz halk orgonán zenél,
Szépasszony jön most, őszbe – merengve,
Fejére hullik egy tépett levél,
Felsóhajt – és könnyes lesz a szeme.
-Ha az idő kitépi a szívem,
Minden lehull a bakonyi dérrel,
Mikor már nem lesz reményem, hitem,
Én is elmegyek a falevéllel.
ŐSZI SZONETT
Őszülő fákon mereng a szemem,
Remegve állok, fáj a gondolat.
Halványan a Nap roskad a hegyen;
Az elmúlás szelíden kopogtat.
Vadlibák húznak a levegőben.
Itt – ott lehullik egy – egy falevél.
Boglya – tetőn gólya elmenőben,
Hangját ide hozza az őszi szél.
Szépen, szelíden halódik minden.
Álma halk neszben hullik a kertben.
Földre borulnak le a dáliák.
Állok, nézek, kihullik a könnyem.
Miket álmaimban is szerettem,
Oda vannak a tearózsafák.
ŐSZI MERENGÉS
Halvány fényű szép őszi ég alatt
Állok a csobbanó kis pataknál.
A réten hol nyílott ezer virág,
Szomorún az őszi szél orgonál.
Hová viszi dalát a kis patak…?
Szépsége hol van a rét – virágnak?
Állok halkan… tépi a szívemet
Zord szele az őszi hervadásnak.
HALLOD AZ ŐSZ ZOKOGÁSÁT?
Hallod, hogy zokog az őszi tájék –
És hallod a szívem, hogy kesereg?
Minden elmúl… fájdalom marad csak…
Sírig tartó lesz hát a szerelmed?
ŐSZBŐL IZENEK
Nagy őszbe értem, őszből izenek,
Tűnő álom van itt, bús levelek.
Sok emlék – virág halomba szórva,
Múltat temet a lélek zokogva.
Hiába zárom az ablakokat
Az elmúlás szele itt kopogtat.
Nagy őszbe értem… úgy – e te látod,
Neked is lesz majd a világod.
A Sorsod neked is meg van írva.
Vigyázz, lehamvad az élet pírja.
Kinek szűk volt a tenger, óceán,
Elég lesz majd egy kicsi korty csupán.
Őszből izenek: élj alázatban.
Tiszta szemet őrölj a garatban.
Letettem szívem a dérütöttet,
Hiába jártam magas tetőket.
Nincs megállás… lassan megy a szekér…
És majd egyszer mindenki ide ér.
OKTÓBER
Elszökött a Nyár forró világa,
A Zöröghegy felől őszi köd terül.
Lesz – e még Tavasz az életemben…
Szívemben egy fájó húr hegedül.
OKTÓBERI ELÉGIA
Sirató, nagy őszi csendben állok,
Az elmúlás itt zokog mellettem.
Deresek a rétek, a virágok,
Érzem, nemsokára el kell mennem.
Ide értem, hol a vágyak álmok
Üres szakadéka tátong felém.
Elfordultak a csillagvirágok,
Messze tündökölnek más féltekén.
Virágos, szép, tiszta parton éltem,
Zúgott a malom, őrölt a kerék…
S amit rakosgattam féltve, szépen,
Elszállt minden, mint szappan – buborék.
Gyertek ide, kiket úgy szerettem.
Szemeim sírnak… temetőt látok.
Lélek nélkül zokog már énekem,
Sirató, nagy őszi csendben állok.
MIÉRT VAN
Miért van, ha az őszi hervadás
Fájón hullik a falevelekre,
A tűnő Nyár után visszanézve
Az ember mindig sírva szeretne.
Miért van az, ha halk zokogással
Eliramlanak az édes évek,
Késő bánat kopog az ablakban,
Az ajkunkon megszakad az ének…?
Miért van az, ha dermedt az idő,
És édes méz nincs már a virágban,
Szívünket bánat mért marcangolja,
A szenvedés miért van, miért van?
TŰNŐDÉS
Hogy fáj nekem mikor a virágok
Késő ősszel leejtik szirmukat.
Szerte, mikor csak hervadást látok,
Némán állnak mezőn a halk utak.
Úgy fáj a mezőknek hervadása,
Mikor a dér a fűre rátapad.
Gond és fájás szakad a kaszásra –
A szél sárgult levelekkel szalad.
Úgy fáj, mikor őszi alkonyatban
A Nap elvérzik az ég peremén.
Fájón, félve tűnődök magamban,
Lesz – e szívemben újra szép remény…
Nagy Bálint