NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi Református Lelkészre, halálának 74. évfordulóján


NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ  Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi Református  Lelkészre, halálának 74. évfordulóján

 

NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ

Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi Református

Lelkészre, halálának 74. évfordulóján

 

 

       Nagy Gyula, Bakonyszentkirály szülötte volt. Rövid földi életében igyekezett gyorsan és sokat cselekedni, hogy minél többet megvalósíthasson elképzeléseiből. Talán a túlfeszített szellemi munka, talán a sors különös játéka folytán életútja nem teljesedhetett ki igazából.

       1928. November 22 – én 6. Osztályos gimnazista korában a „Zúgó – búgó Bakony felett” – című versében is előrevetítődik a tragikus jövő képe:

 

 

Zúgó – búgó Bakony felett

Őszi szelek járnak,

Hideg ősz van, vége rég a

Napsugaras nyárnak.

 

Hullanak a falevelek

Csendesen a földre,

Behantolják nótás kedvem

Fagyos sírgödörbe.

 

 

 

       Gimnáziumi önéletrajzának egy kis töredékében így ír pályakezdéséről:

„Születtem 1910. nov. 9 – én Magyarszentkirályon, Veszprém megyében. Még nem voltam 6 éves, midőn elemi iskolába adtak. Ugyanis nálamnál kisebb fiúk is jártak akkor elemi iskolába s arra kértem édesapámat, hogy én is hadd mehessek. Mint első tanuló, én vezettem nagyünnepeken a kis legátusokat. Így alkalmam volt megismerni némiképp a pápai diákot. Vágy támadt bennem. Én is diák szerettem volna lenni! De hogyan? Szegény szüleimnek elég teher volt a megélhetés is. A Gondviselés gondoskodott. A megüresedett parochiába a gyülekezet Tóth Sándor nagytiszteletű urat hívta meg. Ő lett ezután az én Mecénásom. Behozott a pápai öreg kollégiumba. Ismeretlen falak, idegen emberek közé.

       II. Osztályos koromban terítő lettem. Később 1, 2, sőt 3 fiút is tanítottam. Legációba is jártam. Csak minél kevesebbet kelljen áldozni értem szegény szüleimnek. Tanultam, ahogy csak tudtam. Tavasz volt életem. Virág nyílt körülöttem, hogy annál fájóbb legyen az ősz. Most itt vagyok az V. Osztály falai közt. Vajon milyen lesz a tél, mikor életem tavaszát is bánat felhők borítják sötétre. Hej emlékek, kedves emlékek…”

       A Pápai Református Főgimnáziumot 1930 – ban végezte el. Közben 1929 – ben részt vett Angliában a Jambore Nemzetközi Cserkész találkozón.

1930 – 34 között a Pápai Református Teológia Akadémián tanult.

A Pápai 227. sz. Gróf Tisza István Cserkészcsapat tagjaként 1933 – ban részt vett Gödöllőn a Cserkész Világ Jamboreen. (Cserkész Világtalálkozó)

1933, október12 – én segédlelkésznek nevezték ki Pápára. 2 évig töltötte be ezt a hivatást.

1935 – 36 – os tanévben, Skóciában végezte egyetemi tanulmányait St. Andrewsben.

1935. November 16 – án egy napot töltött el Áprily Lajossal, aki akkor tanulmányúton volt Skóciában.

1935 – 37 – es tanévben, Franciaországban, Strassburgban járt egyetemre.

Rendszeresen műfordított verseket idegen nyelvekből (6 – 7 nyelven beszélt író – olvasási szinten), legtöbbet az Angol – Amerikai irodalomból. Kedvenc költője, akitől több versét is átültette magyar nyelvre, Henry Wadsworth Longfellow volt. Több versével és műfordításával pályadíjat is nyert a Pápai tanulmányai során.

    Köztudott, hogy Kozma Andor, jeles költőnk is a nagyhírű Pápai Református Kollégiumban tanulva kezdte a pályafutását.

Életének egy olyan irodalomtörténeti ritkaságáról szeretnék megemlékezni Nagy Gyula életének felelevenítése során, amely a különféle lexikonokban és életrajzokban biztosan nem található meg. A fiatal tehetségek felkarolása, biztatása, elismerése is az egyik pozitív tulajdonsága volt.

     A szegény falusi kisdiáknak, Nagy Gyulának a Kollégiumi Lapokban 1928 – ban megjelent Longfellow műfordításával elnyerte a Képzőtársaság pályadíját. A fordítás így szólt:

 

Az ének és a nyíl

Műfordítás Longfellowból

 

Nyilam suhanva szállt tova;

A légben elveszett nyoma.

Letűnt előlem hirtelen

S nem lelte föl tekintetem.

 

Dalom lágyan gyűrűzte át

A léget. Vajjon merre szállt?

Ívét ki látta? Senki sem.

Erőtlen követni szem.

 

A nyílra sok – sok év után

Ráleltem egy fa oldalán.

A dalt is megtaláltam ott,

Hol egy baráti szív lakott.

 

Nagy Gyula VI. o. t.

 

 

     Rövid időn belül a Református Főgimnázium pedellusa levelet hozott a diáknak a következő címmel:

„Nagy Gyula főgimnáziumi tanuló úrnak. VI. osztály, Pápa. Református Főiskola

Budapest, 928, június 17.

 

      Kedves fiatal diák öcsém, a Pápai kollégiumi lapokat mindig figyelemmel olvasom. Jól esik abban, mint tükörben azt látnom, hogy régi iskolánkban most is az a nemes művelődésre törekvő szellem uralkodik, amely már három század óta sok dicsőséget szerzett nemzetünknek. – Most a kollégiumi lapok legutóbbi számában mindjárt Fejes tanár úr igen értékes tudományos értekezése után mely nemcsak czime szerint „Fény sugár”, hanem valóságban is az. – a te Longfellow műfordításod örömteljes meglepetés volt számomra. Azért is, mert Longfellowot az angol amerikai költészet legnemesebb nagyságának tartom, akivel nagyon szeretek foglalkozni – és azért is, mert a te műfordításod nekem nagyon tetszik. Bátor szabad fordítás az, de teljesen tükrözi az eredeti angol költemény lelkét és kifejezési módját. Magam is lefordítottam Longfellownak egyéb versei közt ezt, de azért elismerem, hogy az én fordításom, ha részletekben az eredeti szavaihoz szigorúbban alkalmazkodik is a te fordításodnál nem fejez ki többet. Hatodik gimnazista koromban pedig, úgy hiszem, nem tudtam volna még olyan jól lefordítani ezt a kis dalt, mint te.

     Az én fordításomat, amelyet én nem adtam ki csak a magam múlatságára írtam, íme, elküldöm neked, hogy te is elolvasd, ha már én is elolvastam a tiedet. Tanulnod nincs mit belőle. A te ösztönös módszered igen jó műfordítói lelemény. Annál maradj. A szavaknál a lényeg kétségkívül fontosabb. Az eredetinek szellemét a fordított szavak néha inkább elburkolják, mintsem megvilágosítják. Köszöntöm az egész iskolát veled együtt.

 

Kozma Andor”

 

A költő fordítása így szólt:

 

„A nyíl és a dal

/Longfellow/

 

Nyilat lőttem ki czéltalan,

Szállt, földre húllt és oda van;

Röptét oly gyorsnak véltem én,

Hogy szemmel nem követhetém.

 

Egy dalt zöngtem ki czéltalan,

Szállt, földre húllt és oda van:

Mert látja: e bármi fürge szem,

Hogy a röpke dal hová leszen?

 

S utóbb egy tölgyfa háncsaiban

Megkerült épen a nyilam:

S a dalt is hibátlan meglelém

Egy baráti értő szivben én.

 

Angolból:

Kozma Andor”

 

    A levelet és a verset elolvasva a fiatal diák olyan ösztönzést kapott az országos hírű költő és műfordító Kozma Andortól, amely meghatározója lett a Református Lelkész tragikus sorsú rövid életének. Öt évvel később az akkor már harmadéves teológiahallgató meleg hangú cikkben méltatta Kozma Andor munkásságát a Pápai Kollégiumi Lapokban a költő halálakor:

 

„KOZMA ANDOR

 

     Még nem indult útra fájóbb híradással a Kollégiumi Lapoknak egyetlen száma sem a mostaninál. Hiába kopogtat ezután a Budafoki – út 22. sz. palotája egyik emeleti ajtaján, nem találja többé azt, akit mindenkor olyan boldog örömmel keresett föl s aki őt mindig olyan nagy szeretettel várta és fogadta; akinek tömérdek munkája mellett is első dolga az volt, hogy e lap szerény sorait az első mondattól az utolsóig elolvassa. Kozma Andor, a kiváló író, az örök pápai diák, Petőfi és Jókai után a legnagyobbak egyike (tudom, hogy tiltakoznék ellene), a Főiskolai Képzőtársaság felejthetetlen büszkesége meghalt.

     Felette szebbnél – szebb beszédek hangzottak el. Gyönyörűbbnél – gyönyörűbb nekrológok zokogták papírra a mélységes gyászt és bánatot.

     Mi nem tudunk mást tenni, csak néhány szál virágot szorongatunk kezünkben. Megöntözve szívünk meleg harmatával, körülfonva szeretetünk fehér szalagjával, ezt küldjük el a frissen hantolt, néma sírhalomra.

     Kozma Andor elsősorban a mienk volt, pápai diákoké. Ő is büszkén vallotta magát pápai diáknak. Az akadémiai, Kisfaludy – társasági, Petőfi – társasági kitüntetéseknél többre becsülte azt, hogy a Képzőtársaság örökös tiszteletbeli tagjává választotta. >> Szent ihlet és átszellemült, jóságos mosoly ült arcán, valahányszor megjelent <<az Alma Mater falai között. Hatalmas költeményét, a Karthagoi harangok – at a pápai diákoknak ajánlotta. Ugyancsak megküldte A táltos álma c. költeménye egy nyomtatott példányát is ezzel a bejegyzéssel: >> Felolvastam a Kisfaludy – társaság 1920. febr. 8 – iki ünnepi ülésén. A cenzúra letiltotta. Valaki, nem tudom, ki, mégis kinyomatta s küldött belőle nekem 10 példányt. Egyet íme, küldök belőle a pápai diákoknak. Kozma.<< - Leveleivel nem egyszer fölkereste a Képzőtársaság tehetséges tagjait, biztatva őket a legnemesebb művészet ápolására – írja róla Sándor Pál, a Képzőtársaság hosszú időn át fáradhatatlan tanárelnöke.

     Engedtessék meg, hogy, ha szerénytelenségnek tűnik is fel, elmondjam, hogy én is kaptam tőle ilyen levelet. Nem hiúság késztet ennek megemlítésére, hanem az a boldogság, amellyel reá visszagondolok és az a szándék, hogy jelleméből egy drága selyemszálat tapinthatóbbá tegyek. Hatodikos gimnazista voltam. Akkor jelent meg első műfordításom (Longfellow: A nyíl.) e lapok hasábjain. Pár napra a lap megjelenése után levelet kapok szép, jellegzetes írással. Ámulva olvasom a feladó nevét: Kozma Andor író, Szt. Gellért – tér 3. sz. stb. – Nem részletezem a levél tartalmát és reám tett hatását. Műfordításomról szólt. A levélből nem tudok pontosan idézni, mert otthon őrzöm szülőfalumban. De ezekre a mondatokra jól emlékszem: itt küldöm az én fordításomat is. Ha én elolvashattam a tiedet, te is olvasd el az enyémet. Nem mondom egy szóval sem, hogy jobb a tiednél.

     Háromszor láttam életemben. Először elsős gimnazista koromban, amikor a márc. 15 – iki díszebéden odament egyik poéta – teológushoz, kinek Petőfi – jét szavalták a Petőfi – háznál, s meleg kézszorítással, mint költő – társat üdvözölte. Néhány évvel ezelőtt a Képzőtársaság márc. 15 – iki színházi ünnepélyén Petőfi – jéből olvasott fel. Utána odament a kimaszkírozott szereplőkhöz és hosszan, kedélyesen elbeszélgetett velük. Utoljára jubileumkor láttam a mikrofón előtt, amint a nemes, szép ősz fejű költő az >> Öreg oskoláról <<írt jubileumi költeményét olvasta fel. Mohón hallgattuk hangját, ittuk igézetes, tiszta szellemét és szívtuk magunkba azt a nagy szeretetet, melyet táplált ez iskola, ennek intézményei iránt, azt a gyermeki csodálatot, amelyre ez iskola géniusza ragadta őt.

     Ezt a pár, sokak előtt talán nagyon is keveset mondó, igénytelen mondat – koszorút küldi most az Alma Mater, ennek ifjúsága, Képzőtársasága nem a M. Tud. Akadémia, nem a Kisfaludy – társaság, nem a Petőfi – társaság tagjának, hanem a pápai ref. Főiskolai Ifj. Képzőtársaság halhatatlan büszkeségének, a >> holtig hű <<, örök pápai diáknak kerepes – úti sírjára.

 

Nagy Gyula”

 

 

Megjelent a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. áprilisi számában

 

 Nagy Gyula Apai Nagybátyám, ekkor szerkesztője is volt a jeles Kollégiumi Lapoknak

Kozma Andor levelét nagy becsben tartva én őrzöm Édesapám és Nagybátyám irodalmi hagyatékában.

   Saját versei közül felidézem most azt, amely számomra a legkedvesebb a mai napig, mert a Szülői házáról szól:

 

„A MI HÁZUNK

 

Fehér, mosolygó régi ház,

Rá lombos, vén eper vigyáz.

Muskátlis apró ablakú

Nem cifra kő, csak sárfalú.

 

Előtte kiskert, illatos,

Benn jázmin, szekfű illatoz.

Kút is van, mélyén gyöngy a víz

Künn sáros út kanyarja visz.

 

Kis kőfal néz az útra ki,

Parányi tornya van neki.

Innen nyerít a kis csikó,

Ha jön a tülkös autó.

 

Hátul magas kazal mered,

Körötte sok virgonc gyerek

Bujkálva egymást kergeti,

Taszítja, majd földhöz veri.

 

Szomszédja a csendes pajta,

Szútól elkorhadt ajtaja.

Föléje ringó almaág

Gyümölcse hinti illatát.

 

Nagy Gyula

 

Pápai Református Kollégium

VIII. Oszt. Gimnazista tanulója”

 

   Még egy érdekes epizódról is szeretnék beszámolni Nagybátyám emlékidézésekor. Másik Apai Nagybátyám (Nagy Sándor) féltő gonddal őrizte azt a régi kopott karórát, amely a meghalt testvér hagyatékából került hozzá. 1945 – benn szerencsésen átvészelte az orosz katonák „gyűjtögető” – szenvedélyét.

    Irigykedve, vágyódva tekintettem a becses óraműre, valahányszor náluk jártam. Halála után Édesapám vette át megőrzésre a kis szerkezetet. Ettől kezdve nála néztem sóvárogva a régi jószágot, de soha nem mertem megkockáztatni, hogy elkérjem tőle.

    A dolog akkor válik igazán érdekessé, ha elmondom, hogy az óra nem is működött. Valamikor megállt az óta nem tudni, hogy miért, de nem javíttatta meg senki. 1993. December 25. – én Karácsonykor látogatóba mentünk a Szüleimhez Bakonyszentkirályra és akkor megtörtént a nem várt csoda. Szeretett Édesapám hozzám lépve így szólt:

 -Kedves fiam! Itt van az én karácsonyi ajándékom a számodra. Őrizd tovább Gyulabátyád óráját, hisz régóta szeretnéd megkapni. – azzal felém nyújtotta a kopott, szíj nélküli karórát.

      A meghatottságtól alig mertem, alig tudtam megszólalni, hiszen a magyar történelem habár parányi, de fontos tanúja volt az ajándékom. Remegő hangon mondtam hálás köszönetet érte Édesapámnak, és zsebre vágtam a régóta vágyott relikviát. Hogy miért ez a titokzatosság, ez az áhítat a részemről, szóljon hát erről egy igaz, rövid kis történet:

      1929. július 31. – augusztus 13. – a között Angliában Birkenheadban Cserkész Világtalálkozó (Jambore) volt megrendezve. A magyar résztvevők között a Pápai Református Főgimnázium képviseletében jelen lehetett Gyula Bátyám, aki akkor VII. Osztályos tanulója volt az iskolának.

      A hivatalos programok lebonyolítása után a magyar delegációt (800 fő) egy héten át saját költségén vendégül látta Harold Sidney HarmsWorth (1868 – 1940) akit csak egyszerűen Lord Rothermernek ismert mindenki abban az időben. Két évvel korábban a Daily Mail 1927. június 21. – i számában „Magyarország” helye a nap alatt.” – c. cikkében hívta fel magára a figyelmet a magyarságért aggódva. Kiállt a gyászos Trianoni békeszerződés revíziója mellett, a továbbiakban pedig több lapját is ennek a szolgálatába állította. Többször személyesen is járt Magyarországon. A múlt beszédes emlékei között nagy becsben tartva őrzöm ezt a magyar nemzeti színű szalaggal átkötött díszes, képes programfüzetet, amelyet a résztvevők kaptak tőle.

     A lord búcsúüzenetében így fordult a cserkész ifjúsághoz:

„Isten áldása kísérjen benneteket utatokon haza. Cserkészhez méltó magatartásotok általános dicsérettel találkozott Angliában. Meg vagyok győződve, hogy a magas színvonalat, amit tisztjeitek elértek, a jövőben is fenn fogjátok tartani, és hogy mint a cserkészek világtestvériségének tagjai nagy és nemes ideálok szolgálatába fogjátok állítani életeteket, sohasem tévesztve szem elől, hogy a cserkész – becsület joggal követel bizalmat.

 

Lord Rothermer”

 

   Ezt követően a résztvevők még egy ajándékot is kaptak a nemes lelkű sajtómágnástól. Egy karórát, amelybe az alábbi feliratot vésték:

 

„Nehogy Londont elfeledd.

 

Rothermere.

 

London, 1929. SZT. István nap.”

 

     Az óra jelenleg is a legbecsesebb emlékeim között található

 

1937 – 38 – ban Csurgón volt segédlelkész. Ugyanitt tanított a Református Gimnáziumban.

41 napig szülőfalujában Bakonyszentkirályon is segédlelkészkedett. Mikor itt szolgált, az erdőben járva gyakorolta az istentiszteletre megírt beszédeit. A fák között sétálva, hangosan mondta az evangéliumból elkészített gondolatait.

       Mellhártyagyulladásból indult betegsége azonban ekkor már egyre jobban elhatalmasodott rajta. A következő évek sem hozták meg számára a gyógyulást. 1943. Január 29 – én Bakonyszentkirályon, halálos ágyán még a kezébe vette kedves hegedűjét, amelyen elkezdte játszani Nagyapám kedvencét, a „Lekaszálták már a rétet” – című nótát. Az utolsó strófát már nem tudta eljátszani, mert a keze nem bírta el a vonót. Az akkordokat kézzel pengette ki a húrokon, majd a hegedűt elengedve ezt rebegte halkan: „Idesapám!” - azzal a szíve utolsókat dobbanva örökre megállott.

       Másnap a faluban senki nem akarta elhinni, hogy meghalt, mondván, hogy az éjjel még hegedülni hallották a Gyulát. 31 – én volt a temetése, ahová szinte az egész lakosság elkísérte. A Pápai Alma Mater képviseletében Ólé Sándor lelkész búcsúzott el tőle. Pár gondolat a beszédből:

       „Középiskoláit a pápai református kollégiumban végezte. 1922 – től 1930 – ig, mindvégig jeles eredménnyel. Tehetsége és kitűnő képességei utat nyitottak volna előtte bármely pályára, ő azonban lelkészi hivatásra érezte magát elkötelezve. A pápai református főiskolán végezte teológiai tanulmányait, ugyancsak kitűnő eredménnyel. Az alatt a 12 év alatt, míg intézetünk tanulója volt, dísze és büszkesége volt az iskolának. Azután külföldre ment. 1935 – 36 – ban St. Andrewsban a következő évben pedig a Strassburgi egyetemen folytatta tanulmányait és képviselte fajtánkat odaadó és lelkiismeretes munkával, meg becsületet szerzett neki messze idegenben és tisztességet a szülőknek, az iskolának, a nemzetnek, akik nevelték… a lélek és a munka embere volt. Kollégiumi pályafutása alatt, mint kitűnő tornász, zeneértő, irodalmár, gyorsíró, teológus és jó barát, mindig társai élén állott. Elnöke volt a gyorsíró körnek, a Kántusnak, a Főiskolai Képzőtársaságnak, titkára a Tóth Ferenc Körnek, volt főiskolai szenior stb. Ezekben az ifjúsági egyesületekben nem csak, mint vezető, hanem mindig, mint példamutató munkás is elöl járt, amit mutat az a sok pályadíj és kitüntetés, amit az évzáró vizsgákon neki átnyújtottak.

         Az - az óriási munka, amit állandóan végzett és az a mindenkor emelkedett és vidám lelkület, amellyel végezte, tette, azt hogy tanulótársai és tanárai egyformán szerették… Mi, akik fájó szívvel tesszük le az emlékezés koszorúját, havas sírhantjára, úgy érezzük, hogy ő ez alatt a 32 év alatt, míg élt többet dolgozott, mint mások egy hosszú életen át. A többlet abban a példamutatásban van, amit ő egész életében a kötelesség és a hivatás teljesítése terén elénk állított…”

        Dr. Lőrincze Lajos, a neves nyelvészprofesszor, egykori Pápai diák így írt kettőjük kapcsolatáról: „Igen. Nagybátyjával jó ismeretségben, barátságban voltam. Igen kiváló diák és teológus volt. Nagy kár érte, hogy olyan fiatalon meghalt.”

        Életében telve volt optimizmussal, a jövő reménységével. Ezt illusztrálandó álljon itt a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. Márciusi számában megjelent „Kilátók” című vezércikkének néhány sora:  

         „Az én szemem előtt a temetők völgyei magaslatokká emelkednek. Feléjük túl az árnyékba vont horizonton messze jövendők napsugaras reménységei integetnek. E kilátókon közelebb az Isten, biztatóbban hívogat a holnap!

         Azért ne sajnáljuk az időt és a fáradtságot. Zarándokoljunk fel néha ezekre a kilátókra. Szívjuk tele magunkat szebb idő reménységével és álmaival. Azután szálljunk alá a völgyekbe és vágjuk, döngessük a holnap kapuit. Megnyílnak, csak higgyük és akarjuk. Mikor, hogyan? Erre te keresd meg a feleletet imádságoddal, életeddel!”

        Nagybátyám hegedűjét családi örökségként máig is őrzöm. Még az a korabeli vonó is megvan, ami halálos ágyán kiesett a kezéből. Abban az állapotában őriztem meg, ahogyan 1945 – be egy orosz katona dulakodás közben eltörte nagyanyám kezében, mikor el akarta tőle venni, de Ő szinte az élete árán is meg akarta védeni. A katona aztán feladta, mert úgysem tudott volna vele mit kezdeni vele. Számomra Édesapám után máig a második példaképem, aki Lelkész létére is mindig olyan tudott maradni rövid életében, mint amilyenre én is vágytam az életem során. Becsületes, igaz lakója ennek a kicsire zsugorodott Hazának.

Ezekkel a gondolatokkal szerettem volni megidézni az emlékét Nagybátyámnak, akit sajnos korai halála miatt én már nem ismerhettem meg.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2017. 01. 29.

 

https://www.youtube.com/watch?v=XbDRER3aCII

 

A többi fotó az alábbi linkre kattintva megnézhető:

https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/media_set?set=a.1459234810777824.1073742306.100000739572377&type=3&pnref=story

 


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2017. január 29. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 919


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: