„FEJEMEN A SZÉGYENKORONA”

   Édesapám életében egy kivételével, sohasem csatlakozott semmiféle politikai szervezethez Szülőfalujában, Bakonyszentkirályon. Tagja volt annak a Hadseregnek, amelyik a II. Világháborúban a Doni hadszíntéren harcolt, tüzérként. Azon kevés szerencsések közé tartozott, akik viszonylag kisebb sérüléssel, de hazakerültek onnan, ahol aratott a halál. Soha nem titkolta azt, hogy Horthy Miklós Kormányzó Urat tiszteli és nagy formátumú Államférfinak tartja, tartotta halála napjáig. Nem jószántából ment háborúba, hiszen a tényleges katonaéveket töltve, majd tartalékosként az elszakadt területek átmeneti visszafoglalásának is részese volt és büszkén emlékezett vissza azokra a pillanatokra, ahogyan fogadták Őket a Testvér – Magyarjaink. Nem titkolta véleményét, nemtetszését soha mikor azt mondták idehaza háború után, hogy aki katona volt és részt vett benne, az mind hazaáruló. Azt sem titkolta sohasem, hogy olyan emberek kerültek a falvak vezetésére, akiknek az iskolai végzettsége és írásbelisége, műveltsége bizony hagy maga után kívánnivalót. Ezeket azonban nem nyíltan hirdette, csak mikor beszélgetés közben ilyen irányt vett a mondanivaló. 6. Elemi iskolai végzettséggel rendelkezett, ami a két háború között megszokott volt faluhelyen, de… Azt azonban el kell mondani, hogy szinte végig egyes jegyei voltak, ami a mai viszonyok között az ötöst jelenti. Ennek ellenére művelt, széles látókörrel rendelkező, jó tollú parasztköltővé vált, aki Ódákat, Elégiákat és Szonetteket is írt, eleget téve minden irodalmi követelménynek. Hárman voltak testvérek, de az akkori viszonyok között csak a legidősebb testvér Nagy Gyula tanulhatott tovább a Pápai Református Kollégiumban. Később Lelkészként szolgált, de sajnos betegségből adódóan 33 évesen 1943 – ban visszaadta lelkét a Teremtőnek.

    A történetem jobb megértéséhez pár sort idézek Édesapámnak a „Hol van már a paraszt” – című, 1990 – ben megjelent életrajzi könyvéből: „Én a Nemzeti Paraszt Pártban voltam. Ez volt a Veres Péter pártja. Ő is vonzott, meg Szabó Pál, a Kovács Imre, az Erdei Ferenc, Darvas József, aki evangélikus tanító, író volt – ők voltak a vezérek…”

Az 1947 – es Választások után azonban csalódott bennük, mert azok is kettészakadva már nem igazán védték a parasztság érdekeit, pedig bízott bennük éppen azért, mert azt hitte, hogy azonosulni tudnak a falusi élet gondjaival, de csalódnia kellett bennük. Éppen ezért ettől kezdve már soha nem tudták semmiféle politikai alakzatba, pártba beszervezni.  Most ismét idézek, a már említett életrajzi kötetéből: „A fő harc már lezajlott, olyan erősen hatalmon volt már a Rákosi és bandája, hogy ott már ugrálni nem lehetett. Minden vasárnap meglesték a népet, a református és a katolikus templom előtt is. A tanácsházától valami adminisztrátor odajött, és felolvasta az új híreket, utasításokat a nép előtt. Elfogták a népet, mert a gyűlésekre nem ment senki sem, hiába akartak összehívni bármit is. Álltak a templomajtóban, és mondták a magukét. A szabályokat, a rendeleteket. Kénytelenek voltunk tudni mindenről. A templom előtt volt a hírmagyarázás. Pedig nem jó szemmel nézték, ha valaki elment a templomba, de az emberek nem törődtek vele. A hittan – beíratásra is féltek elmenni az asszonyok. Én szoktam elmenni a gyerekeket beíratni.

  „Jól meggondolta, Bálint bácsi?”

„Meg. Csak nyugodtan írja be a gyerekeket.”

A szegény igazgató – tanító meg valamilyen prémiumot kapott volna, ha nem lett volna annyi gyerek beíratva a hittanra. Könyörögni kellett neki, hogy beírja a gyereket, akit tudott, lebeszélt. Most az utóbbi időben már nem törődnek ezzel. Így voltak a vallással, de azért odajöttek a templomajtóba! Ezek aztán közutálatnak örvendtek mind.

  Morgott magában mindenki, szólni meg, nem mert senki. Aki katona volt, arra azt mondták, hogy hazaáruló. Hallgatni kellett mindenkinek, mert aki szólt, azt elvitték Zircre, a rendőrségre, jól megverték a pincében, aztán hazajött.

Nem volt kedve nyilatkozni senkinek se többet, meg se mert pisszenni. Ez nincs megírva a történelemben!

  Jártak ide népnevelők is. Politizáltak, a rendszer mellett agitáltak, mondták, hogy milyen jó minden. Bebeszélték volna a népnek, hogy a beszolgáltatás is nagyon jó. Nem nagyon lehetett beleszólni, hogy nem jó. Egy – két sunyi rendőr jött – ment itt, aztán ha valaki esetleg szólt, akkor… Kiabálták, bemondták, hogy: „Ma este 8 órakor ez és ez a népnevelő jön innen vagy amonnan.”

Hőjj, először kíváncsi volt a nép és ment! Jót mond biztosan! Aztán elegük lett abból, amit mondott. Egyszer beszélgettem az egyikkel a kultúrház előtt. Többen körülfogtak minket. Mondom neki:

„ Ide figyeljen! Maga elhiszi azt, amit itt mondott?

Azt mondja, ő nem.

„Nem? Hát akkor hogyan higgyük el mi?”

„Ezt kell magyarázni – azt mondja – Minket küldenek Pestről, Székesfehérvárról, Győrről, nekünk el kell jönni és ezt kell mondani.”

   Ezeket azért idéztem fel, hogy érzékeljem azok számára az akkori viszonyokat, akik akkor még nem éltek, vagy ha igen, már eléggé bent járhatnak a korban. 1948. Március 13 – án születtem, nyilvánvalóan nekem sem lehetnek megbízható, élő emlékeim erről a korszakról. Édesapám azonban nagyon sokszor mesélt ezekről a nem könnyű évekről, amikor nagyon nehéz volt a megélhetés. Pár hold földön gazdálkodva még arra is szükség volt, hogy „kétlaki életet” – folytassanak, mert csupán a paraszti munkából nem lehetett megélni. A 6 – 7 kilométerre lévő Cuha - völgyi Kőbányába jártak át a faluból többen is dolgozni, hogy egy kis plusz jövedelmük legyen. Megbecsült ember volt Bakonyszentkirályon, éppen ezért nem értette és halála pillanatáig is fájó pont volt az életében, amikor 1950 – ben alaptalanul megvádolták Őt saját falujában. Máig nem tudni, hogy ki volt a „jóakarója” ebben a dologban. Bejelentés érkezett, hogy az aratás utáni cséplésnél szabotálta a munkát és elrontotta a Masinát (cséplőgépet). Soha, semmilyen géphez sem szakértelme, sem kedve nem volt, nemhogy ilyenre lett volna képes. Meghurcolták érte ártatlanul vádolva és ehhez az Elöljáróság is asszisztált, pedig ott ismerték nagyon jól, hogy ilyet nem tett volna soha, de mégis, ki kellett vizsgálni az ügyet és intézkedni. A feljelentő személyét természetesen nem mondták meg Édesapámnak. Ha voltak is sejtései, később nem árulta el, még a családjának sem.

   A kisbíróknak ki kellett dobolni nem csak a saját falunkban, hanem a környező településeken is, hogy milyen „bűnt” követett el Nagy Bálint. Emlékezetem szerint, mivel szó szerint nem jegyeztem fel sohasem, valami ehhez hasonló volt a tartalma: Nagy Bálint szabotálta a gabona cséplést azzal, hogy „vasat tett a masinába” és ezzel elrontotta annak működését. Persze soha senki által be nem bizonyított tény volt és senki nem is hitte el. Édesapám Veszprémvarsányból nősült és nagyon sok rokonunk van még ott a mai napig. Mikor ott is kidobolták, azt mondták, hogy ez nem lehet igaz, mert Nagy Bálint egy becsületes ember.

Valójában volt – e köze valakinek a megvádolásához?

Ténylegesen talán soha nem tudjuk meg ezt sem, de…

Tegnap éppen a rengeteg, még feldolgozatlan kézirataiban kerestem valamit, amikor egyszer csak megtaláltam az egyik, 1950 – ben írt versét a következő címmel: „FEJEMEN A SZÉGYENKORONA”

Természetesen azonnal olvasni kezdtem és akkor kezdett megvilágosodni az agyamban mindaz, amiről már fentebb szóltam. Nem kimondva, de a körülírásból igazolni látszik, hogy erről az eseményről, illetve valamiféle korképről szól az írás. Aki veszi majd a fáradságot és elolvassa az általam leírt előzményekkel együtt ezt is, biztosan elgondolkodik rajta és meglátja a kettő közötti összefüggést. A versben néven nevezett „Öreg Solymos” volt akkoriban a falu Jegyzője. Lássuk akkor a verset:

„FEJEMEN A SZÉGYENKORONA

S. Gy – nak és D. I – nek

Pár szóm volna most itt tihozzátok,

Öreg Solymos s gépíró kisasszony.

Szelíd hangom suhanjon felétek,

Szívetekben borút ne fakasszon.

Ti tudjátok: vétkeim nem nagyok,

Élni mindig magyarul akartam.

Mikor ők horogkeresztet hordtak,

Szabadságról már akkor daloltam.

Hogy vádoltak nagy hatalmi gőggel,

Őket megértem: buták, ostobák –

De ezt nem vártam, hogy ti tegyétek

A fejemre a szégyenkoronát.

Zsebükben a harminc ezüst pénzzel

Rohannak az eláruló uton.

Új szín, ígéret kápráz előttük,

De a lelkükben nincsen nyugalom.

Árulópénzt hej, de vissza szórnák,

Mikor már a Krisztus a keresztfán.

Lesz idő, hej, de leborulnának

Kereszt tövénél fent a Golgotán.

Császár minden hatalmával jöttek:

Hitetlenek, buták és ostobák –

De ezt nem vártam, hogy ti tegyétek

A fejemre a szégyenkoronát.

1950. augusztus 7 – én.

Nagy Bálint”

   Jól átgondolva mindazt, amit Édesapámtól hallottam annak idején és a vers elolvasása után még jobban megerősödött bennem, hogy az esemény aratás idején lehetett és ugyanannak a történetnek az elő és utóéletével összhangban áll. Nem tudom, a Közigazgatási Levéltárakban nyomára lehetne bukkanni talán az eredeti határozatnak, vagy akármilyen, pellengérre állító iratnak, vagy a feljelentő nevének, de én Békeszerető ember lévén, ezt nem szeretném bolygatni. Édesapám Istenhívő Református emberként életében nem bolygatta, ezt én sem teszem, mert mi értelme lenne? Az életében igazolta azt, hogy ilyen elvetemültségre soha nem lett volna képes halála napjáig sem. A történet minden pontja pedig maradjon meg úgy, ahogyan esetleg valaki még emlékszik rá, én pedig továbbra is tisztelettel adózom Drága Édesapám Becsületes Életének.

https://www.youtube.com/watch?v=iXhWm9m-Q68&feature=youtu.be

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2017. 02. 09. Csütörtök Délelőtt 9: 55