Reggel van, a hajnali derengésben párás, ködös az udvar. Dübörögnek a gépek, folyik gőzerővel a termelés a részlegeken. Különösen nagy a zaj a présrészlegen. Tegnapelőtt véglegesítettek egy nagy rendelést Nyugat-Németországból a brassói Traktorgyárba. Sepsiszentgyörgyön működik ez a kis üzem. Ide irányították át a traktorok gardántengelyeinek és az emelőszerkezetek végeinek préselését. '70 óta két éven belül ez a harmadik nagy rendelés. Mégis csak érdemes volt nyitni a nyugat felé, mert mióta Nixon elnök végig integette a Bukarestben tiszteletére kivezényelt tömeget, csak úgy dől a munka a szocialista vállalatokhoz, van kenyér a munkásosztály asztalán. Itt az üzemben mindenki dolgozik, gőzerővel, önfegyelemből, folyik a szocialista munkaverseny, tavaly is Szakács Pali bácsi nyerte a munkaversenyt. De neki könnyű, ő a nagy présgépen dolgozik, azon amelyiket Nyugat-Németországból hoztak a szerződés értelmében.

   – Pali bácsi, – kiáltja a nagy zajban Józsa Misi a segéd – minek kell a németeknek ennyi traktor, ők nem tudnak traktort készíteni.

   – Majd a szünetben elmondom, – kiált vissza Pali bácsi. Aztán a szünetben, ami két óra munka után tíz perc, Pali bácsi lassú tempóba menni hagyja a présgép motrát.

   – Ide figyelj Misi, füled legyen, a szád elnémuljon. Veszik tőlünk a németek a traktort, minden első kerékbe kérnek egy-egy másfél mázsás, minden hátsóba egy-egy négy és fél mázsás nehezéket, mert nehezékkel jobban húz az UTB–800-as négykerékmeghajtású traktor. Csak sokan nem értették, hogyhogy olyan kemény a föld a németeknél. Nálunk nehezék nélkül is szánt negyvencenti mély barázdát a hármasekével még a 650-es traktor is, amelyiknek csak a két hátsó kereke húz.

   – Megjött a füles, a mi tírsofőreink hozták, hogy a németek leszerelik a nehezékeket és a traktorokat egyenesen a Hamburgi kikötőbe vagonírozzák be, egyiptomi és arab hajókra. Minden traktoron nyernek a németek tizenkét mázsa nyersvasat és az arabok még meg is veszik, drágábban, mint ahogy mi eladtuk nekik. Ez a nyugati kereskedelem, ehhez mi nem értünk. De állítólag Miklós bácsi már megegyezett Nasszerrel, és innen tőlünk is kiküldenek egy pár mestert, Brassóból pedig egy egész részleget, hogy építsenek Egyiptomban egy traktorgyárat a brassói mintára. Mert, ha a nyugat így kitolt velünk, hogy drágábban adja el a mi traktorainkat és nekünk meg se mondja, hogy kinek árulja a portékánkat, akkor mi is lemásolhatjuk a gyárat, amit ők építettek nekünk és eladhatjuk másnak úgy, hogy mi se mondjuk meg kinek és miért másoltuk...

   Ezzel a nagy titokkal bővült a Misi szerény ismeretanyaga és a tíz perc letelvén odalépett a présgéphez, hogy átkapcsoljon a teljes sebességre. Megnyomja a zöld gombot és... Rrrrooopppp, reccccs...

   – Nyomd a piros gombot, – ordít Pali bácsi és odaugrik, a gép nagy nyikorgással leáll. Misi nem is vette észre az irdatlan nagy pofont, amit hátulról kapott Pali bácsitól. De mindegy... Oda a prémium, oda a munkaverseny, csak megúsznák valahogy ezt a történetet. Börtön..., Szeku..., minden átfut pár másodperc alatt a Pali bácsi sok vihart megélt fején...

   Leveszi a munkássapkát a fejéről az öreg és kettégörnyedve indul Jánosi Andráshoz a mesterhez. Belép a kicsi irodácskába, a mester előtt a tízórai. Eszik.

   – Mester úr, khmmm – köszörüli a torkát Pali bácsi – elromlott a gép...

   – Melyik, te?

   – A nagy présgép, a német.

   – Mikor?

   – Most az előbb, nagyot reccsent.

   – Miket beszélsz itt össze-vissza, minket megesznek élve Pali. Holnap estére kész kell legyen a négyszáz gardántengely. Most mit csinálunk? Mi baja lett?

   – Nem tudom, gyorsan lekapcsoltuk, ennyi...

   Futnak a részlegen keresztül, közben Misit elszalasztják a főgépészért. Jön az is savanyú arccal, addigra már többen is odagyűlnek. Megállnak a gépek. Csend lesz a nagy műhelyben. Csak a présgép körül uralkodik el egyre jobban a pánik és hallszik egyre erősebben a vitatkozás. Szerencse, hogy Misinek a fejét le nem harapják ott helyben. Közben mindenki rájön, hogy akár ő is lehetett volna a Misi helyében, hisz nem csinált rosszul semmit. A főgépész tárcsás telefonon hívja a főmérnököt a mester irodácskájából.

   – Főmérnök úr, megállt a nagy présgép, a német. Az első jelek arra vallanak, hogy a baloldali főcsapágy, a CCKW33–as ment ki. Jöjjön, ha lehet, nézze meg ön is.

   Nem nagy az üzem, a főmérnök, aki egy áldott jó ember, így tudja mindenki, szól az igazgatónak, így együtt jönnek sietve a présrészlegre. Nagy a kár! Előkerül a beszerző, Jobbágy István és a raktáros, Kádár Lajos.

   – István, Lajos, van nekünk készleten ilyen csapágyunk? – kérdi az igazgató, de már tudja a választ, hisz ezzel a géppel még eddig semmi baj nem volt, karbantartása is csak az olajozásból állott.

   – Nincs igazgató úr, de én tudok egy megoldást, – mondja Jobbágy –, amikor mi kaptuk ezt a gépet akkor kaptak egyet a nagy gyárba is, ezt ugye tetszik tudni?

   – Tudom István, de mi a megoldás?

   – Hát ez az kérem, a nyáron a nagy gyárba elromlott a présgép, ugyanez volt a baja, meg is rendelték Németországból a csapágyakat. Kettőt rendeltek, pedig csak egy ment tönkre és most október végén megjöttek, a múlt hétfőn fejezték be a szerelést. Az igazgató úr feltelefonál Pétrán igazgató elvtársnak a nagy gyárba és kölcsön kéri a megmaradt csapágyat, amíg nekünk is hoznak kettőt. A tavaszig csak megjön, akkor majd visszaadjuk a kölcsönt.

   – Köszönöm István, megpróbálom.

   Félóra múlva irodájába hívatja az igazgató Andrást a mestert, Istvánt a beszerzőt és Lajost a raktárost. Jönnek nagy búskomoran, az ajtó előtt összeverődnek. Egyszerre mennek be levett sapkával, lekonyult orral.

   – Üljenek le, ne lássam a savanyú képüket, mert nagy dologra készülünk. Pétrán igazgató elvtárs nem adja a csapágyat és már előre röhög, hogy átveszi tőlünk a gardántengely préselést, de abból nem eszik, amíg én itt igazgató vagyok. Már fel is telefonált Brassóba, a brassóiak pedig letelefonáltak, hogy hallották hírét a nagy bajunknak, nekik pedig kell a munka. Három nap haladékot kértem. Próbáljanak intézni valamit beszerzői vagy raktárosi szinten. Nincs ismerettségük a nagy gyárba?

   – Személyesen ismerem a mestert a présrészlegükről, a komám. – mondja Kádár Lajos. Délután találkozom vele, valamit csak intézünk, igazgató úr.

   – Jól van Lajos, csak minden hivatalos legyen.

   Délután Lajos elment a komájához, meghányták-vetették a dolgot. Azt mondja a koma, hogy a raktárosuk jó ember, lehet vele beszélni, de a beszerző elvtárs az nagy kópé, azt meg kell kenni valahogy. Mivel nagy szivacs, valami jóféle innivaló megtenné. Megígérte, hogy mindkettőt beavatja, másnap reggel pedig hívni fogja Lajost, amint lehet. Másnap Lajos jelenti az igazgató úrnak, hogy talán valamit lehet intézni és elmondja a komájával folytatott beszélgetést.

   – Ha innivalóval el lehet intézni, akkor nyert ügyünk van Lajos, mert van nekem egy üveg jóféle amerikai wisky-m, literes, Jack Daniel's. Mondja meg a komájának, hogy ezt ajánljuk a beszerző elvtársnak.

   Műszakkezdés után csereg a telefon. Lajost hívja a komája a mester irodájának telefonjához. Megbeszélik a csere ajánlatot. Azt üzente a nagy gyár beszerzője, hogy ha nem kell aláírjon semmit, akkor ő semmiről sem tud, a piát meg vigyék haza hozzá, ne a gyárba.

   Fél kilenc tájban gyalogosan indulnak el, András a mester és István a beszerző, kezükbe egy félbevágott seprünyél darabon, újságba becsomagolva, a zsíros, tizenhét kilós csapágy. Megérkeznek a nagy gyár kapujába, ahol elibük áll a kapus. Bemutatkoznak, megmondják, hogy az üzemből jöttek, itt a hivatalos kiküldetési papir, amelyhez egy kérvény társul, egyenesen a gyár igazgatójának címezve, melyben kérik a csapágycserét, az újságban pedig a csapágy. A kapus megbontja az újságot, látja a csapágyat, lepecsételi a kiküldetési papírt és beengedi őket a nagy gyár első kisudvarára. Átmennek az udvaron, belépnek a főépületbe.

   A hátsó ajtón ki a nagyudvarra, be a Lajos komájához a mesteri irodába, onnan együtt a raktárba. Ott a nagy gyár jóhiszemű raktárosa lecseréli a csapágyat az újra. A mester, Lajos komája, aláírja a cserepapírt a raktárosnak, hogy fedezve legyen, de a cserepapírt a fiók fenekére teszik. Azzal az új csapágyat becsomagolják a zsíros újságpapírba, felkerül a seprűnyélre, az igazgató elvtársnak intézett kérvény sarkára pedig, ráírják durva, olvasható nagybetűkkel, hogy: ”NU SE APROBĂ!” – a csere nincs jóváhagyva!

   Elindulnak az udvaron át vissza a főépületbe, onnan az első ajtón át a kisudvarba és közelednek a kapushoz.

   – Na, hogy jártak? – kérdi a kapus.

   – Ó, hagyja el, ezek az igazgatók, ha valamiben nem értenek egyet, miért nem beszélik meg telefonon, most nézze meg, ráírják ide, hogy nem cserélünk, mi meg cipelhetjük vissza ezt a rozsdás, zsíros, rossz csapágyat hozzánk az üzembe!

   – Jaj, szegény fejük, igazán sajnálom magukat! – és lepecsételi a kiküldetési papírt a kimenést jelentő helyen.

   – Na, egészséget! – köszönnek a fiúk és cipelik a nehéz csapágyat, vissza az üzembe.

   Aznap estig dolgoztak a gépészek. Mindenkinek tetszett a csel, ahogy meglett a sosem remélt csapágycsere. Délután elvitték a fiúk a Lajos komájához a wisky–t, és együtt, mind a négyen, beállítottak a nagy gyár beszerzőjéhez. Mire éjféltájba az üzembe sor került a próbapréselésre, a wisky–s üveg csak félig volt, mert nem illett a vendég ajándékát csak úgy lenyúlni, mégiscsak a Székelyföldön voltak még, ha a beszerző elvtárs messziről jött is, de azért a helyi szokásokba már beletanult.

   Reggel bejött Pali bácsi és kezdődhetett a munka, Misi úgy dolgozott mint az égető tűz és a harmadik nap estéjére meglett a négyszáz préselt gardántengely. Az igazgató úr csak annyit kért a brassói gyárból, hogy írjanak egy kölcsönadási papírt egy CCKW33–as csapágyra és rendeljenek meg két ilyen csapágyat Németországból az üzem számára, tartalékba.

   Csak a nagy gyár raktárosa szorongott, de nem sokáig. A Lajos komájával megbeszélték, hogy lehetne most már a rossz csapágyat hivatalosan is elkönyvelni. Egy hét múlva feltelefonált a raktáros a gyár igazgatóságára.

   – Halló, Pétrán igazgató elvtárs, alázattal jelentem a német billenő présgépünknek megment a CCKW33–as csapágya a gép bal felén. – mondja telefonon a raktáros – Kiírhatom az egyetlen raktáron levő ugyanolyan csapágyunkat a javításhoz, mert itt van a mester a présrészlegünkről és kéri a jó csapágyat.

   – Kiírhatja, természetesen jóváhagyom a cserét. Na látják, miért nem engedtem én meg, hogy azok a fránya üzemiek elvigyék azt a csapágyat, most mire cserélhetnénk le?

   – Igaza van igazgató elvtárs, semmire sem cserélhetnénk azt a drága csapágyat...

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2012. július 3.