MINT AZ ÖREG FEJSZE
NYÉL NÉLKÜL, ÚSZNI CSAK ÚGY TUDOK!
Sokszor írtam már róla, hogy a Bakonyban születtem. Nálunk egyetlen folyó ment keresztül a falun, mégpedig amelyet Dudar pataknak neveztek el valamikor, mert onnan ered. Ezen kívül az egyik helyoldalból jön egy forrásvíz folyam, ami valamikor a Kellner Panzióhoz tartozó Strandot táplálta és zsilip rendszeren keresztül a felesleg elfolyva ment tovább, hogy majd a Káposztáskertek irányában beleömölve táplálja a Dudar patak vizét. Gyermekkoromban a Strand már nem nagyon működött, de még megvolt a beton medencéje, a víz azonban így is nagyon hideg volt benne. Nekünk nem sok lehetőségünk volt a szabadtéri fürdőzésre, uram bocsá, arra meg nagyon kevés, hogy meg is tanuljunk úszni. Igaz, hogy a szomszéd faluban Bakonyszentlászlón volt Strandfürdő, de ha át is mentünk, az idő arra kevés volt, hogy esetleg valaki segítségével megtanuljunk.
A Szőlőhegyeken keresztül Hajmás pusztára a legrövidebb úton el lehetett menni, ahol voltak halastavak, de oda akkor még viszonylag kevesen jártak át Bakonyszentkirályról. A Matyók Család rendszeresen járt pecázni és Keresztúrra is, ahol a folyóban lehetett halat fogni. Lajos, aki osztálytársam volt (sajnos már Ő is pár éve meghalt) valószínű ennek köszönhetően meg tanult úszni, de nekem nem adódott alkalom erre.
Egyébként a nyári szünetben az Öreg híd és a 82. számú főközlekedési útvonal között és a hídon túl esetenként elrekesztettük a Dudar patakot és benne pancsikáztunk. Egyszer egy baleset is volt, mert Sanyi unokatestvérem ugrott egy fejest, de kiderült, hogy a víz csekély mélysége miatt beütötte és törés is keletkezett rajta. Ezen túl ezt más már nem merte megreszkírozni.
Akkoriban majdnem minden fiúnak fekete színű klott gatyája volt, (ez volt a divat akkortájt faluhelyen és mi csak egyszerűen glottgatyának hívtunk) ebben lubickoltunk. Természetesen nagyon nem tudott felmelegedni, mert az állandó folyás közben a napsugár nem volt mit melengessen. Az említett strandolási szokások miatt természetesen nem is tanulhattam meg úszni még egy kicsit sem. Később ugyan Győrbe kerülve, a vizek városába, lehetőségem lett volna, de valami miatt ez mindig hátrébb tolódott. Senki nem volt a környezetemben, aki nagyon ösztökéljen arra, hogy próbáljam meg a karcsapásokat. Egy kicsit előreszaladtam a történetemben, ezért visszatérek az Általános Iskolás időszakra. 1962 – ben vége lett az iskolának, utolsó búcsúzásként tanáraink elvittek bennünket kollektívan Keszthelyre, ahol egy Ifjúsági Találkozó volt szervezve. Ott hallottam először énekelni Német Lehelt, aki már ismert slágerénekesként lépett fel, de később külföldre disszidált, ha jól tudom.
A koncert után átvittek bennünket Hévízre is, egy kis fürdőzésre a meleg vizes medencébe. Ott lubickoltam többedmagammal a hónaljig érő vízben, aki meg tudott úszni, az beljebb merészkedett a mélyvíz irányába. Ahol én voltam, biztonságosnak látszott annyira, hogy ne kelljen félnem, ne kelljen a nem létező úszástudományomat szégyellnem mások előtt. Vidáman áztattam magamat a kellemesen meleg vízben, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen eltűnt lábam alól a talaj. Kétségbeesett kapálózásba kezdtem, gondolván arra, hogy itt fogok most meghalni.
- Nesze neked élet, nesze neked ifjúság, itt a vég! – gondoltam, miközben az életem filmje, az én nyomorúságos egyszerű életem egy szempillantás alatt lepergett előttem. Láttam magamat csecsemőként megszületni, gőgicsélni, játszadozni óvodásként, láttam a szüleim kétségbeesett arcát kisiskolásként, mikor betegágyam mellett virrasztottak. Ezenközben hol a víz felett voltam, hol pedig kint a felszínen és akkor kiabálni kezdtem:
- Lajos segíts! - Lajos a már említett, szomszédunkban lakó iskolatársam volt, aki tudott úszni velem ellentétben. Nem tudtam, merre van, de ijedtségemben csak ő jutott az eszembe. Egyszer csak éreztem azt, hogy a segítő kezek talpra állítanak, majd kisegítenek a medence szélére. Kiderült, hogy Lajos valóban meghallotta a hangomat és hatalmas karcsapásokkal szinte egyszerre ért oda a fürdőmesterrel, és együtt hoztak ki a vízből. Az is kiderült, hogy nem volt mély a víz ott sem ahol elmerültem, hanem egy kicsit lejtett a medence és én azon elcsúszva kerültem víz alá. Ha a lélekjelenlétem nem hagy el, magam is talpra tudtam volna állni, mert nem ért magasabbra a nyakamnál, de az ijedtségben én ezt nem tudtam megtenni.
Ezt megúsztam, alig nyeltem egy pár kortyot a vízből, de egy időre elment a kedvem a fürdőzéstől. Annyira tartottam a víztől a továbbiakban, hogy Győrben, a Termálfürdőben, később meg bárhol ahol strandoltunk, ha már derékig ért a víz, akkor én inkább elkezdtem araszolni visszafele a part irányába. A tudatalattimba rögződött az a kis félsz, hogy baj lehet, ha beljebb megyek, ahol növekszik a víz mélysége. Lehet, hogy én vagyok a Világon a Halak jegyben születettek közül, aki nem tud úszni, nem tudom? Lehet, hogy az is közrejátszik, hogy nyolc hónapra születvén, a Halak jegybéli viszonyok rám nem vonatkoznak? Talán ezt már sohasem fogom megtudni. A még hátralévő időmben pedig csak ellubickolgatok a derékig érő strandok vizében is.
Ötödik éve már hogy Gyulán élek. A Várfürdőben a Párom Terike, aki kitűnő úszó, megpróbálkozott már többször a lehetetlennel, hogy megtanítson úszni, de bizony mind ez idáig ez még nem sikerült neki sem. Ha a libák el nem tipornak, mint ahogyan mifelénk a Bakonyban mondják, a jövő héten töltöm be a 69. életévemet. Eddig nem tanultam meg úszni Halak létemre, de az esély még megvan, hátha egyszer sikerül. Addig is a fürdőmedencékben a biztonságot adó, sekélyebb vizeket részesítem előnyben. Közben, ha szóba kerül az úszástudományom, a már többször hangoztatott válasszal fogok felelni a kérdésre:
MINT AZ ÖREG FEJSZE
NYÉL NÉLKÜL, ÚSZNI CSAK ÚGY TUDOK!
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 03. 03. Péntek Délután 15: 25
