„FEGYVERBE! ZÚG AZ ŐR…”
Egy kis nosztalgikus visszatekintés
1968. December és 1984. Január között Zircen dolgoztam a Mezőgépnél. Most nem sorolom fel, hogy hány névadáson ment keresztül az üzem a mai napig, de történetünk szempontjából úgysincs semmi jelentősége. Először az eredeti „becsületes” szakmámban vasesztergályosként a forgácsoló műhelyben (felső műhelynek hívtuk), majd 1975 év elején kineveztek szállításvezetőnek, ahol a gépkocsik, targoncák, szállítás és a segédmunkások irányítása volt a feladatom. Egy évvel később ezen a poszton váltott Dömötör Lajos barátom, akit sajnos az idén örök útjára elkísértünk a temetőbe. Legújabb feladatként biztonságtechnikai előadóként négyes munkakörben foglalkoztam nyolc éven keresztül munkavédelemmel, tűzvédelemmel, polgári védelemmel és rendészettel. Szerencsémre az üzemnél csak egy főnököm volt, Faa Károly igazgató, az akkori terminus szerint elvtárs, akiről már régebben megemlékeztem az egyik írásomban. Sajnos már Ő is a temető örök lakója lett évekkel ezelőtt.
A felsorolást nem dicsekvésből tettem, hanem, majd később kiderül, jelentősége volt a dolognak. Zircen ugyan csak egy főnökhöz kellett igazodnom, de a Vállalat Központban hárman is „parancsoltak” nekem a beosztásaimból adódóan. Mindegyikkel igyekeztem a lehető legjobb kapcsolatra törekedni, ami nem kevés erőfeszítésembe került a különböző elvárások miatt, amihez hozzájárult még a különféle korosztályuk és az észjárásuk is. Nem is volt ebből sohasem problémám, de ha csak ez lett volna az egyedüli, amire nagyon oda kellett figyelnem. A nyolc év alatt a pulzusom nagyon sokszor szaporábban vert, amikor a vállalati személykocsiból kiszállva megláttam a személyzetis hölgyeket felém mutogatni mikor közeledtem feléjük, miközben igyekeztek befelé az irodaépület ajtaján. Aggodalmam legtöbbször nem is volt alaptalan, mert a létező összes tanfolyamra engemet küldtek, ami a beosztásaimmal volt kapcsolatos. Volt olyan év, amikor minden negyedévben legalább egy hétig távol voltam a családomtól az Ország legtávolabbi pontjaitól kezdve Veszprém Megyéig bezárólag.
Természetesen nem lehetett ellenvetésem, hiába próbáltam hivatkozni a családomra, nem hatott meg senkit, mert a hölgyek csak mosolyogtak, hogy meg kell szereznem a megfelelő képesítéseket ahhoz, hogy a lehető legjobban tudjam szakmailag ellátni a feladataimat. Nyugdíjasként, hatvannegyedik életévemet taposva ma már nosztalgiázva gondolok vissza azokra az esztendőkre, mert sok olyan helyen is járhattam, ahova az óta sem jutottam el többé. A teljesség igénye nélkül Kecskemét, Pécs, Budapest, Sümeg, Pápa, Keszthely, Tapolca, Ajka, Csopak stb. Természetesen nemcsak a beosztásomból kifolyólag, hanem delegált az üzem Ifjúsági felelősnek is, amiből adódóan ott is több alkalommal tartottak 1 – 2 hetes továbbképzéseket, legtöbbször a Balaton mellett, de kizárólag holtszezonban, amikor már bezártak a strandok, de pénzügyileg a szállodák jóval olcsóbbak voltak. A tanfolyamoknak volt azonban számomra olyan jelentősége is, hogy tűz és polgári védelemből szakmát szereztem, munkavédelemből pedig a meglévő üzemi gyakorlatom mellé megfelelő elméleti felkészítést is kaptam. Ha még nem lett volna elég, önszántamból levelező jelleggel Veszprémbe jártam a Dolgozók Önálló Középiskolájába, ahol érettségi bizonyítványt is szereztem, egyszóval unatkozásra kevés időm maradt.
Ismeretlen városok váltak ettől kezdve ismertté, különféle embertípusok szokásai, nyelvjárásai, habitusai váltak számomra is mindennapossá, nem beszélve arról, hogy maradandó barátságok is születtek ezekből a közös együttlétekből. Természetesen nemcsak férfi barátaim lettek, hanem a gyengébb nem képviselőiből is, amire különösképpen oda kellett figyelnem, mert akkor már fiatal házasként kötelességeim, kötelezettségeim voltak, ami a hűséget, mint olyat, illeti. Derű és vidámság is átszőtte ezeket az együttléteket az Ország különféle vidékeiről összezárt társainkkal, ami máig megmaradt az emlékezetemben. Abban az időben, mint ahogyan tanították nekünk, bőszen építettük a szocializmust, illetve raktuk le az alapjait, utólag már nem igazán tudni, mi is volt, egy azonban biztos: Megvolt mindnyájunk munkahelyén az a biztonság, ami ma hiányzik, mert tudtuk, hogy holnap is várnak bennünket folytatni azt, amit előző nap befejeztünk. Akkor még volt olyan kategória is, hogy:”Közveszélyes munkakerülés.” Ide azokat vitték el rendőri segédlettel, akik notórikus munka mellé járók voltak. Manapság sajnos annak sincs biztonságban a munkahelye, aki becsületesen bejár és dolgozik mindennap. Akkoriban a Szovjet Hadsereg csapatai „ideiglenesen állomásoztak” – kis Hazánkban, ami rányomta bélyegét az aktuális kultúrpolitikára is. Akkor még az „imperialista métely” – nem mérgezte az agyunkat, legtöbbször a mozik és a bimbódzó TV adások is leginkább ilyen irányú alkotások nézését tették lehetővé. II. Világháborús partizán és egyéb filmek, illetve más szocialista országok, a Varsói Szerződéshez tartozó nemzetek alkotásai, könyvkiadásai domináltak. Néha egy – két francia, vagy angol kosztümös kalandfilm tette változatossá, de elég egysíkú volt a lehetőség, de mi még ennek is tudtunk örülni.
Az Auróra ágyúi meghatározó témáivá váltak az akkori vicceknek is, hisz nem nagyon lehetett hivatalosan rendszert kigúnyoló adomákat hahotázva továbbadni, illetve csak titokban, mert jó vége nem mindig alakult úgy, mint az eleje. Éppen az egyik Alföldi város szállodájának különtermében ültünk szorgalmasan figyelve az előadó munkavédelmi előadására, amikor mögöttem megszólal egy hang: „Elvtársak ne lőjetek! Én is Putyilov gyári munkás vagyok!”
Nyájas olvasó! Tedd a szívedre kezedet és mondd meg őszintén:
Meg tudtad volna ezt állni nevetés nélkül, mert én nem tudtam.
Természetesen olyan nevetőgörcs kapott el ettől, hogy alig bírtam abbahagyni, a többiek megrökönyödésére. Természetesen nem tudhatták, hogy a mögöttem ülő ügyeletes mókamester az oka az egésznek, mert még ilyenkor sem tudott megülni rendesen és csendben a hátsó felén. Sajnos a megfelelő feddést is megkaptuk a tanfolyam vezetőségétől a renitens magatartásunkért, de így utólag ki törődik már ezzel. Ugyanitt történt még az is, amit kis történetem befejezésének szántam. Az egyik előadáson arról volt szó, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alatt a vöröskatonáknak kultúrműsorokat is adtak időközönként a hadihajókon, illetve tanították őket írni – olvasni, mert bizony sokan voltak közöttük olyanok, akik hiányát szenvedték ennek a mesterségnek. Az én tréfamesterem ezt sem tudta szó nélkül hallgatni, mert egyszer csak halkan, de mégis úgy hogy halljam, elkezdte mondani:
„Fegyverbe! Zúg az őr, s riadtan csörtet a készültség oda. Mi baj: S az őr lihegve mondja: Megérkezett az oskola!”
Gondolhatjátok, hogy ezt sem tudtam magamba tartani és ennek is megállíthatatlan hahotázás lett a folytatása. Az előadó döbbenten figyelt fel arra, hogy mi történt, de aztán legnagyobb meglepetésünkre nem csinált ügyet a dologból, hanem a tréfamestert kiállította a csoport elé és hangosan el kellett mondani azt, amin én már jó nagyot derültem.
Mikor manapság eszembe jutnak ezek a továbbképzések, nemcsak a vidámság és egy letűnt korszak emlékei bújnak elő, hanem az is, hogy akkor még milyen fiatal voltam és mennyi minden állt előttem. Nem volt még mobiltelefon, számítógép, legalább is nem olyan, amit ma már bárki magával vihet és használhat kortól függetlenül. Egy olyan időszak volt ez még akkor, amit talán azért gondolunk nosztalgiázva a maitól eltérően jónak, mert a biztonságunk a munkához, a demokráciához és számtalan máshoz, jövőre nézve stabilabb lábakon állónak tűnt, legalábbis annak gondoltunk és hittünk. Gondtalanabbul és nyugodtabban tekintettünk előre a jövőre. Hogy mi lesz manapság a hogyan tovább, azt ma sajnos nem nagyon lehet előre látni.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2011. 11. 26. Szombat
