RÉGI SZÉP GYERMEKKOR
Közel hat évtizedet tudhatok már a hátam mögött eddigi életemből. Ebből körülbelül 26 évig éltem szülőfalumban. Gyermekkoromat egy olyan paraszti környezetben tölthettem, aminek még ma is megvannak az egy életre szóló emlékei. Éltük a magunk életét a bakonyi hegyekkel körülzárt kis falunkban, ahol Édesapám pár hold földön gazdálkodott Édesanyámmal együtt. Az ötvenes években a paraszti munkával nem sok pénz állt a házhoz, ezért úgynevezett kétlaki életmódot folytatva, Édesapám próbált plusz bevételi forráshoz jutni. Nyáron többedmagával a Zörög hegyen átballagva, a kb. 5 kilométerre lévő Cuha völgyébe Porvacsesznekre jártak kőbányába dolgozni, délután pedig a mezőgazdasági munkával otthon folytatták késő estig. Télen mikor leesett a hó, a földeken nem volt munka. Korán reggel megetették az állatokat, aztán fejszét fogva elmentek ölfát vágni az erdőbe. Ebből volt télirevaló tüzelő is, valamint a felesleget tanácsi engedéllyel elvitték lovas kocsival Győrbe eladni. Nekünk csak teheneink voltak, a Nagybátyám intézte a fa elszállítását és eladását.
Gondtalannak tűnő gyermekkorunkat úgy töltöttük el, hogy iskola után eljártunk a Mélyárokba cowboyozni (mi úgy hívtuk, hogy kofizás), vagy egymás elleni csatákat vívtunk fakardokkal, nyilakkal, lándzsákkal. Nem volt akkor még televízió, számítógép, hogy órákra odakötözött volna bennünket a székeinkhez, mint a mai gyerekeket. Mindegyiknek megvan a maga érdekessége, bája, haszna, de azt hiszem ma ezt már a gyermekeink, és unokáink nem tudnák úgy végigélni, mint mi akkor. Ketten voltunk testvérek a bátyámmal, aki négy évvel idősebb volt nálam. Ő még a nagy Világégés alatt született, 1944 – ben. Gyula bátyám érdeklődéssel figyelte a paraszti munka rejtelmeit, én pedig inkább Édesapám irodalmi tevékenységére voltam kíváncsi. Titokban olvasgattam a verseit, amelyeket nagy gondossággal őrzött a tisztaszobában (mi első szobának hívtuk) lévő éjjeliszekrény egyik fiókjában. Hogy milyen volt a parasztember, élő bizonyítékául szolgált erre a mi esetünk is. Két szobás volt a lakásunk, amely egy régi uradalmi boltíves épületből lett kialakítva. Az egyik szobában laktunk mi a szüleimmel. Ők Édesanyámmal egy ágyban, a másikban pedig mi a bátyámmal. Természetesen elalvás közben állandóan böllenkedtünk, piszkáltuk egymást. „Ne húzd le a dunyhát rólam. Ne fingjál ilyen büdöseket, mert ettől még a görény is elmenekül!” Stb.
Szüleimnek meg sem fordult a fejében, hogy valaki átköltözzön az első szobába, mert azt vendégnek tartották fent, vagy ha az elöljáróságtól, vagy más hivataltól jött látogató, ott fogadták illendően. Együtt étkezett a család minden nap, nem úgy, mint manapság, mikor mindenki másképpen jár dolgozni, vagy megy az iskolába. Hétvégén nem volt munka. Ilyenkor illendően felöltöztünk és elmentünk közösen a templomba. Mire beharangoztak, addigra már Édesanyám megfőzte az ebédet. Ha nem volt ünnep, akkor időben hazaértünk az Istentiszteletről, még az étel is meleg maradt. Előtte a tűzhelyet jól megraktuk fával és a platni nem hűlt ki. Ünnepnapokon mikor Úrvacsoravétel is volt, akkor egy kicsit lehűlt ugyan, de pillanatok alatt a tűz felélesztésével újra meg melegítette Édesanyám és már lehetett is tálalni.
Most is itt érzem a számban azokat a finom ízeket, amiket akkor odavarázsolt Édesanyám az asztalunkra. Nem volt akkor még ételízesítő, de olyan csodálatosan finom „tikos levest” (a tyúkhúslevest hívtam így gyermekkoromban) sehol nem ízleltem az óta sem. Lehet, hogy talán azért, mert nagyon szeretem Anyámat még ma is, aki a 86. életévében járva még mindig megfőzi a kedvenc ételeimet. Igaz hogy már néha talán valami kimarad belőle, hisz a hosszú évtizedek nyomot hagytak az ételkészítés recepttúrájában, de ugyanúgy, olyan jóízűen kanalazom vele együtt ma is.
Rántott csirke, pörkölt, sóskamártás, tökfőzelék, vagy bármi került is az asztalunkra, mindegyiket jóízűen közösen elfogyasztottuk. Szinte minden alapanyag megtermett a ház körül, kevés hozzávalóért kellett boltba mennünk. Csirkék, tikok,(tyúkok) kacsák, libák tojáskoruk óta ott nevelődtek a baromfiudvarunkban. Legtöbbször két tehenünk is volt, mert a szekér húzásához egy nem lett volna elég. Tejünk is volt bőven, ezért tejföl, túró mindig került az asztalunkra. Édesanyám kitűnően értett ahhoz, hogy az utolsó cseppig felhasználja a tejet. Talán egyedül sajtot nem tudott készíteni. Ha feleslegünk volt, azt elvittük kannákban a tejcsarnokba. (Aki nem ismerné, a helyi tejfelvásárlónak volt a neve. Innen szállították tovább tartálykocsikban a tejfeldolgozó üzemekhez)
Gyermekkor, drága gyermekkor. De régen volt az – az idő, amikor Édesanyámnak noszogatnia kellett bennünket, hogy ugorjunk már ki az ágyból, mert ideje lenne felkelni. Áldott emlékű Édesapám pedig azt szokta mondani: „Keljetek fel gyerekek, mert a kódis (koldus) már a hetedik falut járja és ti, még mindig alusztok!” De jó is lenne valamiféle időgépbe ülve visszamenni azokba az évekbe, amikor gondtalanul éltük gyermeki lelkünk minden rezdülését, minden mozzanatát. Az idő elszaladt már, csak a régi emlékek maradtak meg mélyen bevésődve az agyunk rejtekébe. Régi szép idők!
Hej, ha én még egyszer gyermek lehetnék újra!
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 10. 30
U.I. A történet megírása óta már Drága Édesanyám is ott nyugszik Bakonyszentkirályon a csendes temetőben Édesapám mellett. Nyugodjanak Békében.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 05. 08
