A LEVENTEOKTATÁSRÓL. Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő, „Hol van már a paraszt?” – című életrajzi kötetéből


A LEVENTEOKTATÁSRÓL.  Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő,   „Hol van már a paraszt?” – című életrajzi kötetéből

 

 

 

 

 

 

 A LEVENTEOKTATÁSRÓL.

Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő,

 „Hol van már a paraszt?” – című életrajzi kötetéből

 

 

    „A levente a 13 – 21 éves falusi fiatalok katonai intézménye volt. A paraszt meg az iparos gyerek levente lett, a diákok meg cserkészek, de ők is részesültek katonai nevelésben, a tornatanárok tanították őket. Mi is eljártunk a pápai kollégium tornaünnepélyére. Olyan katonai fogásokat csináltunk a puskával…! Mert a levente az lényegében katonai kiképzés volt, alaki és gyalogsági kiképzés meg céllövészet. Minden héten egyszer, kötelezően. Azt mondták a fiaink, hogy ők nem mennének el leventébe, ha most lenne! Akkor olyan nem volt, hogy nem megyek. Kötelező volt, és ha valaki hiányzott, mehetett Tésre! Nem Dudarra, ahol a legközelebbi református templom van, nem Rédére, hanem Tésre! Ez a Tés állítólag azért Tés, mert valamikor régen – azt mondja a monda -, oda internáltak embereket. Amikor aztán új emberek érkeztek közibük, azt mondták neki: „Te is? – Tés?”

Igaz vagy nem, nem tudom, de azt igen, hogy jó messze van Tés, és gyalog kellett odamenni! Hiába volt mindegyikünknek lovas kocsija, gyalog kellett menni. Mit csináltunk, mikor odaértünk? Nem mentünk ám ott sem a templomba! Be a kocsmába! Mulattunk. Közülünk egy bement a templomba, hogy „Legyen szíves, tiszteletes úr, írja alá”!

„Hányan vagytok, fiaim?”

„Tizenöten.”

Aláírta, hogy „15 fő levente az istentiszteleten megjelent.”

Rédéről, amelyik egy református nagyközség, olykor 50 levente is jött a szentkirályi templomba, gyalog, büntetésből.

   De akármit is mondanak most a mieink a levente intézményére, mi, akik leventék voltunk, nagyon sokat köszönhetünk annak, mikor bekerültünk katonának. A gyalogsághoz kész katonák mentek be! Tudtak vigyázzban állni, lőni – mindent! Persze, aki mondjuk a tüzérekhez került vagy a műszaki csapatokhoz, az nem sok hasznát vette a leventének. Minket sokkal erősebben felkészítettek katonailag, mint a mostaniakat. Mi a béke? Az volt rá a felelet, hogy „előkészület egy újabb háborúra!”

Kórusban kellett felelnünk. A katonát mindig a háborúra képezik, ha valami történne, tudja kezelni a fegyvert. Mert akkor már késő van, ha itt zörögni kezdenek az idegen ágyúk! Bizony!

   Sok levente verseny, -felvonulás volt akkor, hazafias ünnepély. Akkor így mondtuk – „hazafias” -, ma úgy mondják: „soviniszta”. Hogy az volt – e, nem tudom… Nem tudom, melyik volt jobb: ez vagy az…?

   Leventeversenyekre, majálisokra is emlékszem. Egyszer Sikátoron, Varsány mellett volt egy járási leventeverseny. A mi bemutatónk ragadta meg legjobban a közönséget meg a zsűrit. Zászlós szabadgyakorlat volt az, cigányzenére. Arra ment, hogy „Ég a kunyhó, Ropog a nád”. Mind a két kezünkben nemzeti színű zászló volt, és ahogy egyszerre suhogtak a zászlók… gyönyörű volt. Dicséretet kaptunk a megyétől is. Egy egyszerű zupáskatona paraszt volt a leventeoktatónk, innen a faluból, a Völgyesi Antal. Ő tanította be, a Cseszneki Nyári Lajos bandája meg húzta. Fiatalok voltak, akkor jöttek ide lakni. A főoktatónk meg a Szula segédjegyző volt.

   Ha akkor valaki katonáéktól hazajött, azt meg lehetett nézni. De most? Ugyanolyan púpos, lagymatag a legtöbb, mint amikor bevonult. Mi három évig azt hallottuk, hogy „Húzza ki magát! Föl a fejet!” Most meg… elnézem a múltkor is. Esett az eső, ballag egy katona nagy görnyedten előttem. Derékszíj a keze szárán, sapka a kezében, esernyő felette. Mondom neki:

„Vitéz úr! Minek az esernyő?”

Azt mondja:

„Esik az eső.”

Ha a jég agyonvert volna bennünket, akkor se volt szabad esernyőt hordani a katonának, meg az ingnyakat se kigombolni!

   Hazafias nevelés mindenhol folyt, leventében, iskolában, még a templomban is, prédikáció közben. Akkor mindenki tudta, hogy magyar, most meg sokan azt se tudják, hogy mit jelent a magyar. Én nem értem, milyen nevelés ez?!”

 

 

Nagy Bálint

 

U.I. A kötet megjelent az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete kiadásában 1990 – ben. Szerkesztette: Vercseg Ilona

 

U.I. A mellékelt fényképhez egy kis adalék.

Édesapám még életében a következő szavakat írta a fénykép hátuljára:

„Emelő gúla a Bakonyszentkirályi Havas aljai Levente ünnepélyről. 1932. május 16. Nagy Bálint levente Bakonyszentkirály”

A következőket pedig én tenném hozzá:

A felső sorban a bal szélső személy Nagy Sándor, Édesapám Testvérbátyja.

A felső sorban a középső embert tartó, kissé négykézlábra állónak tűnő tartó levente pedig Édesapám. Őt ketten tartják a lábainál fogva.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2017. 05. 16


Szerkesztés dátuma: kedd, 2017. május 16. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 605


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: