LUBULKA UBUL TÖRTÉNETEIBŐL III. Történet NE KÖHÖGJÖN!


LUBULKA UBUL TÖRTÉNETEIBŐL  III. Történet  NE KÖHÖGJÖN!

 

 

 

 

 

 

 

LUBULKA UBUL TÖRTÉNETEIBŐL

III. Történet

NE KÖHÖGJÖN!

 

   Vannak Ubul életében olyan pillanatok, amikor még kedvenc becsületsüllyesztő intézményének, a Kántor Pisti Betyárkocsma Nagycsöcsű csapos lányának a vigasztaló szavai sem lendítettek a jókedvének érdekében semmit. Még a képébe türemkedő hatalmas mellvédek sem tudták felvidítani a hozzá felajánlott hideg seritallal kísérve, mert igen nagy bánatban leledzett urasága. Eltolta magától a nagy csöcsöket és a sört és nagyokat sóhajtva kilépett a berugásügyi intézmény ajtaján. Halkan motyorászott magában és azt ismételgette szinte danolászva, hogy: „Hol vagytok régi barátok…?”

Pedig tudta, hogy a Kisváros hasonszőrű alakjai is mind az ő oldalán állnak, főleg akkor, mikor ingyen pia néz ki a számukra Ubul valahonnan szerzett pénzmagjának jóvoltából. Most azonban senki nem jött vele szemben, éppen ezért elhatározta, hogy csakazértis megkeresi valamelyiket a már estébe nyúló késő délutánon és elpanaszolja neki nagy bánatát.

    Nyár volt akkor és még elég meleg, de ettől függetlenül le nem vetette volna most sem már a legelső történetem idején említett ruházatát. Cipője és ruhája most is ugyanolyan kopottas volt, az ingének színe bizonytalan, meghatározhatatlanná vált, ami valószínű annak köszönhető, hogy valamiféle mosási akcióban akkor volt része utoljára, amikor egy gyors záporeső elől nem tudott fedél alá menekülni a tántorgatós alkoholmennyiség jóvoltából. Hajzata is eléggé megnőtt már, szakálla szintén nem mostanában látott zsilettpengét, vagy borotvát és finoman fogalmazva egy illatfelhő csíkot is húzott maga után, ami megint csak arra utalt, mint az imént a ruházatnál bátorkodtam megjegyezni. Kabátja is széllel – bélelten vékonyka volt, de az a bizonyos kalap a fején még most is ott ült a saját maga véleménye szerinti ésszel – bélelt kobakján. Termete olyan százhatvanhárom körüli lehet, a súlya pedig vaságyastól most sem nyom többet úgy cirka ötven kilogrammnál egy kis jó indulattal, ami természetesen nem a jól és túltáplált emberek jellemzője.

   Menetközben az útvonalát a Városközpontban lévő régi buszpályaudvar irányába módosította, mert eszébe jutott, hátha valamelyik ivócimboráját ott találja, és annak majd elpanaszolja nagy bánatát még akkor is, ha az elhalasztott lehetőséget már megbánva, egyre jobban kezdett a torka kiszáradni. El is kezdett magával beszélgetni, persze olyan hangerővel, hogy csak az nem hallotta meg az utcán, aki nem akarta:

-Julis, te nagycsöcsű csapolós leány!

Lökd már ide azt a korsó seritalt, mert elepedek a szomjúságtól!- Persze az a bizonyos nedű nem állott elő, hiszen már régen kilépett a kocsma ajtaján, otthagyva „csapot – papot”, mint ahogyan a mondás tartja, nem élve a felajánlott ingyen sör lehetőségével, az orbitális mellizmokkal rendelkező csapos lány részéről. Tovább motyogott magában, közben odaért az épület elé és leült a padra. Többen várakoztak ott a jövő – elmenő autóbuszokra és a meleg dacára többen is köhécseltek, amit nem vett jó néven Ubul. Ezt onnan tudom, hogy éppen én is ott voltam és valakit vártam az egyik érkező járatról. Megmondom őszintén, néha én is köhécseltem egyet, kettőt. Egy kis idő múlva felállt és pár méterrel előttem megállt és mintha teljesen idegen lennék számára, pedig már régtől fogva ismertük egymást, szelíden így szólt:

-Ne köhögjön!

Többen álltak körülettem, akik szintén néha köhintettek, ezért először nem is gondoltam, hogy nekem szól a felszólítás, de miután egy rövid idő múlva újra erőltetett a köhögés, kissé dülöngélve közelebb jött hozzám és szinte suttogva ismét megszólalt:

-Nagyon szépen kérem, ne köhögjön!

Ekkor már egy kissé én is bosszús lettem, mert rájöttem, hogy az előbbi felszólítás is egyértelműen nekem szólt. Muszáj volt válaszolnom, ezért így feleltem vissza?

-Ide figyelj Ubul Barátom!

Ha egyszer köhögnöm kell, akkor azt még a Te kedvedért sem tartom vissza!

Révedező szemeivel rám nézett és meglepetésemre kezét nyújtva, esdekelve megszólalt:

-Ne haragudjon a zavarásért uram, én nem ismerem magát és újból arra kérem, ne köhögjön! – azzal tántorgó lépteivel visszaült a padra és csendben lehajtotta a fejét, mint aki el akar szenderedni.

Udvariasan, ám erélyes hangon, de nem bántólag, odamentem hozzá és így válaszoltam vissza:

-Rendben van Lubulka Uraság!

A Te dolgod, hogy megismersz, avagy sem, de miért zavart pontosan az én köhögésem, mikor mellettem mások is köhécseltek?

   Legnagyobb meglepetésemre felállt, újból kezet rázott velem, majd búcsúzóul ismét így szólt:

-A viszontlátásra uram!

Ne haragudjon a zavarásért! – majd halkan hozzátette a fülemhez hajolva, - Ne köhögjön! – azzal ingatag járásával, kissé dülöngélve, halkan dudorászva elmasírozott egy újabb irányt véve, mint aki teljesen elfeledkezett arról, hogy valamilyen bánatát el szerette volna mondani egyik hasonszőrű cimborájának. Lehet, hogy sohasem fogjuk megtudni, mi lehetett az a nagy bánata akkor Lubulka Ubulnak, aki nem szerette, ha Ubinak szólították, pedig az uborkát nagyon szerette.

 

Folytatása következik

 

U.I. Az első történet az alábbi linkre kattintva elolvasható:

 

https://www.facebook.com/notes/b%C3%A1lint-valentinus-ifjnagy/lubulka-ubul-t%C3%B6rt%C3%A9neteib%C5%91l-it%C3%B6rt%C3%A9net-ubul-sz%C3%ADnrel%C3%A9p-%C3%A9s-azt-mondja-hogy-manaps%C3%A1g-/1486916118192834?pnref=story

 

A második történet az alábbi linkre kattintva elolvasható:

http://www.magyarvagyok.hu/kultura/naplo/10122-LUBULKA-UBUL-TORTENETEIBOL-II-Tortenet-SZERETEM-A-MAJOR-ANNAT.html

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2017. 08. 25. Péntek Délután 15:00


Szerkesztés dátuma: péntek, 2017. augusztus 25. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 197


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: