„HEJ, DIRI DONGÓ HELYRE RUTYUTYU…”

   A nyájas olvasó most azt hiszi, hogy talán dalra fakadok és eljátszom a népdalénekes figurát, de bizony téved, mert nem erről lesz szó. Elöljáróban azonban el szeretném mondani, hogy nem azért mellőzöm a danászást, mert fahangom van, és nem tudok énekelni. Hála Istennek, ezen a téren is jó géneket örököltem a famíliából. Mikor olyan a hangulat, akkor én is dalra fakadok, de a címben jelzett ilyen szándék mégsem erre irányul majd, ez ki fog derülni.

   A mai gyerekek sok mindenen elcsodálkoznak, ha véletlenül betévednek egy olyan, úgynevezett Retro dolgokat bemutató kiállításra. (ma már inkább múzeumi környezetnek mondanám)

El sem tudják képzelni, hogy az elődök milyen használati és technikai eszközöket használtak annak idején, mikor ma már az okos telefonok világában minden olyan egyszerűnek látszik, de bizony még az én gyermek és ifjúkoromban nem az volt. Mit nem adtunk volna anno, ha olyan számítógépeink lehettek volna, mint manapság és még hosszan sorolhatnám.

   Egy 1000 fő körüli falucskában születtem a Veszprém Megyei Bakonyszentkirályon, legalábbis ezt szoktam mondani, holott valójában koraszülöttként a 16 kilométerre lévő Zirc Kórházában láttam meg a napvilágot. Ugyanis Áldott Emlékű Édesanyám az udvaron, egy vödör vizet cipelve megbotlott és elfolyt a magzatvize. A jóságos Körzeti Orvos, Hudák József Doktor Úr éppen ezért javasolta, hogy oda menjenek ebben az állapotban. Ekkor volt 8 hónapos Áldott Állapotban velem, éppen ezért azon kevesek közé tartozom, akik egy hónappal előbb érkeztem, mint ahogyan kellett volna normális esetben.

   Gyermekkoromban aztán sok minden dolognak tanuja lehettem, ami ma már csupán az élő történelem része, a múlt, ami nem feledhető és én nem is szeretném. Természetesen jelen kis történetem nem rólam szól, de valamilyen szinten mégis kapcsolódik hozzá valamilyen módon.

Falunkban volt egy nagyon jó szakember, Zsargó Imre bácsi, aki sántikálva járt mindig. Legtöbbször egy kék overall munkásruha volt rajta, mert legtöbbször valamit bütykölt, szerelt, javított valahol. Csak később tudtam meg, hogy mi volt ennek az oka. Bocsássa meg nekem, nem szeretném az emlékét illetlen szavakkal megbolygatni, de a háta mögött csak „falábú Imre bácsinak” – hívtuk, mivel műlába volt. Akkor veszítette el az egyiket, amikor a Masina (a cséplőgépet neveztük így) tetején a gabona kéve „etetőbe” helyezése közben valami módon elkapta és letépte. Ekkor kapott műlábat.

   Imre bácsi mivel nehézkesen járt, legtöbbször biciklivel közlekedett a faluban, ha a munkahelyére ment, vagy bárhol is volt dolga a faluban. Ott laktak és a családja még most is ott lakik, ahogyan a református templomtól megyünk lefele az úgynevezett „Kellner közben” és az első kereszteződésben jobboldalon egy sarki házban az utca elején. Mint ahogyan már jeleztem, a bicikli hozzá tartozó, mondhatnám munkaeszköze is volt.

   Az egyik nap azonban, mikor messziről megláttam, hogy jön szembe velem, egy érdekes motorhangszerű zajt is hallottam, ami eddig nem volt, akárhányszor találkoztam vele az utcán, mikor nem gyalogosan közlekedett. Mikor közel járt már, akkor vettem csak észre, hogy az egyik lába a pedálon van, a másikat pedig, a sérült lábát előre tartva, de mégis mozgásban volt a járművel. Illedelmesen köszöntem neki, mire viszonozta és megállt mellettem és megkérdezte tőlem:

-Kisbálind láttál már ilyet?

(Gyermekkoromban szinte mindenki így hívott nagyon sokáig)

-Biciklit láttam Imre bácsi, de mi az, ami ott van a vázra szerelve a hátsó kerék előtt?

-Ezt bizony úgy hívják, hogy Dongó motor. Most vettem, hogy könnyebben tudjam hajtani, ne kelljen annyit erőlködnöm a sérült lábam miatt. – Utána elmagyarázta és megmutatta, hogyan működik, majd elköszöntünk egymástól.

Abban az időben az információ még nem olyan volt, mint most, hiszen, mikor ennek a témának a megírásán gondolkoztam, egy pillanat alatt az interneten hozzájutottam a megfelelő adatokhoz, amiből most idézek azok számára a Wikipédiából, akik a legújabb kor gyermekei:

A Dongó segédmotor története

„A Székesfehérvári Vadásztölténygyár jogelődje a Vadásztöltény, Gyutacs-és Fémárugyár Rt-t 1938-ban hozták létre, majd több névváltás után 1948-ban államosították. Egy évvel később a székesfehérvári üzem önálló gyárrá lépett elő, felügyeletét pedig a Nehézipari Központ látta el. A Vadásztölténygyár ebben az időszakban kapta azt a feladatot, hogy egy viszonylag egyszerű szerkezetű, alacsony fogyasztású, könnyen biciklikre szerelhető segédmotort gyártson. A Dongó nem önálló konstrukció volt, a mérnökök az olasz Gilera Mosquito segédmotorjától vettek át „ötleteket”, a porlasztó viszont teljesen magyar fejlesztés volt, de egyes vélemények szerint ez nem vált éppen előnyére.

1954-ben már legyártották az első néhány dongót, 1955-ben elkészült az 500 darabos nullszéria, s még abban az évben megkezdődött a gyártás. A Dongó induló ára 1480 forint volt, a Keravillban is árulták. A felszerelés viszonylag egyszerű volt, a kis motort azonban a vásárlás után 48 órával be kellett jelenteni a helyi rendőrségen. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy az igazolólap birtokában így már benzinjegyet is kaphatott a Dongó tulajdonosa.

Az 1 hengeres, 2 ütemű segédmotort biciklire lehetett felszerelni (a pedáltengely alá), mely egy dörzskeréken keresztül a hátsó kereket hajtotta, az emelkedőnél azonban már lábhajtással kellett besegíteni.

A gyártás 1957 májusában fejeződött be, összesen mintegy 60 ezer darab készült a Dongó segédmotorból.”

   Végezetül most már láthatja mindenki, hogy a címben jelzett idézet tényleg nem az énekléssel kapcsolatos, hanem az a bizonyos „Dongó” egy kis praktikus, bicajra szerelhető segédmotort takar és talán Imre bácsinak volt az első a kis falumban, de ezt 100% - os biztonsággal nem merném állítani.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2017. 09. 27. Szerda Délelőtt 10:10

A kép, csak illusztráció