AZT MONDJÁK, A SZÜLÉSNÉL ÉS
A FOGFÁJÁSNÁL NINCS FÁJDALMASABB DOLOG.
Robixos emlékeimből 1968 – 84 között.
Sokszor beszéltem és írtam már arról, hogy 1968 – 84 között dolgoztam Zircen a Robix Üzemben, ahol az élet írta eseményeket megpróbáltam később szavakba, mondatokba önteni és megosztani azokkal, akiket esetleg érdekel. Ez is azt bizonyítja, hogy kitalálni nehezebb történeteket, de ha nyitott szemmel járunk, akkor bizony van bőven megírnivalója annak, aki éppen ilyen ingerenciával rendelkezik. Hála Istennek, én éppen ilyen manusz vagyok és megpróbálom az emlékeimet úgy megjeleníteni, hogy senkinek az önérzetét, emlékét ne sértsem meg vele, mert ez nem lenne helyénvaló. Persze amikor rólam is szól a történet, akkor már bátrabban használok esetleg olyan jelzőket is, amiket mások esetében nem tennék meg. A legújabb igaz mesém is ebbe a kategóriába tartozik.
Történetem idején még Szülőfalumban a Veszprém megyei Bakonyszentkirályon éltem és onnan jártam be busszal többedmagammal együtt a Bakony Fővárosba a 16 kilométerre lévő Zircre, amelynek Kardosrét felől nézve a város szélén baloldalt terült el a Robix Gyár, de lehet, hogy akkor még Gépállomás, vagy Mezőgép volt a neve, mert több névváltozáson ment keresztül az évtizedek során. Aki még emlékszik az akkori zord telekre az tudja, hogy néha bizony nem is volt olyan egyszerű eljutni a munkahelyünkre, mert elég sűrűn befújta a szél az úttestet hóval és bizony az akadályokat mire elhárították, már nem volt értelme bemenni, dolgozni. Volt olyan alkalom nem is kevésszer, hogy reggel a Kossuth rádióban meghallgattuk az időjárás jelentést és visszafeküdtünk aludni, persze mérgelődve. Ugyanis a buszjárat 4:30 – kor indult és kb. 25 – 30 perc alatt ért be kényelmes tempóban, normál esetben. Tudniillik mikor az volt a híradásban, hogy Bakonyszentkirály és Gézaháza között járhatatlan a 82. számú Főközlekedési út, akkor nem is volt érdemes kimenni a buszmegállóba, de ezt felkeléskor még nem tudhattuk mindig.
Amennyiben mégis sikerült eljutnunk a munkahelyünkre, akkor bizony órákon át senki sem a szakmájából, vagy beosztásából adódó üzemi munkájával volt elfoglalva, hanem az utak takarítása ment teljes gőzerővel. Akkoriban én a Felső Műhelyben (A Forgácsoló Műhelyt neveztük így) dolgoztam vasesztergályosként. Nekünk az volt a feladatunk történetem idején, hogy a nem messze lévő vasanyag tárolására szolgáló szabadtéri területet tisztítsuk meg, hiszen onnan kellett kivételezni a munkálatokhoz az alapanyagokat. A hó akkora volt, hogy lapátok, ásók, kapák és mindenféle más egyéb eszköz felvételezése után megindult a munka a művezetők és csoportvezetők irányításával.
Sűrű pelyhekben hullt még a hó akkor is és bizony a vékony munkásruha fölé az utcai ruhánkból is kellett felvenni, vagy kölcsönöztünk pufajkát és kesztyűt a raktárból, mert különben eláztunk és alaposan megfáztunk volna. Páran azt a feladatot kaptuk, hogy a zárt raktár épület tetejéről létrákon állva próbáljuk meg eltávolítani a rátapadt hó rengeteget, ami bizony a nem éppen célszerszámok hiányában nem is volt olyan egyszerű feladat.
Persze, a magyar ember még ebben a helyzetben is azon gondolkodik, hogyan tudna valamilyen módon kiszúrni a másikkal. A hóesés nagyszerű alkalom volt erre, mert páran elkezdtek hó csatát vívni, aminek nem éppen kellemes következményei lettek számomra. Természetesen mi sem maradhattunk ki ebből, mégpedig úgy, hogy megfelelő célpontok, áldozatjelöltek voltunk ott, védtelenül és nem éppen biztonságosan állva a létrákon. Gyanútlanul piszkálgattam a háztetőt, amikor egy jó keményre gyúrt hógolyó jól „tökön” talált a legérzékenyebb potomon annál a bizonyos páros golyóbisnál. Szerencsére a hirtelen belém nyilalló fájdalomtól ugyan kissé meggörnyedve, de mégsem estem le, hanem lassan leballagtam és fedezékbe vonulva a fájdalmammal, próbáltam valahogyan túlélni ezt a rettenetes érzést.
Nyájas olvasó, elmondhatom ennyi idő távlatából azt, hogy mivel férfiember vagyok, nem tudom átélni a Hölgyek szülési fájdalmait. Keserves fogfájásban is volt részem párszor, de szerintem, akinek még férfiember létére a golyóit nem érte ütés, az el sem tudja képzelni azt a kimondhatatlan fájdalmat, amit okozott ez a fránya hógolyó. Az idő távlatából persze már nem neheztelek arra sem, aki ezt tette velem, hiszen már a nevére sem emlékszem, de ez is egy lecke volt, hogy milyen fájdalmas tud lenni ez a dolog. Szerencsémre semmi maradandó sérülésem nem keletkezett. Pár napig azért még a testtartásom nem volt igazán daliás még akkor sem, ha figyelembe vesszük az eléggé mélynövésű mivoltomat annak dacára, hogy a családi nevem egyébként Nagy.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 10. 05. csütörtök Délelőtt 9:50
