„A HÚSPOGÁCSA A GYEREKÉ, A NASSZAR MEG AZ ÖREGÉ!”


„A HÚSPOGÁCSA A GYEREKÉ,  A NASSZAR MEG AZ ÖREGÉ!”

 

 

 

 

 

 

 

„A HÚSPOGÁCSA A GYEREKÉ,

A NASSZAR MEG AZ ÖREGÉ!”

 

  Valamikor réges – régen, mikor még gyerekeskedtem hajdanában, mondhatnám azt, hogy egy kicsit „finnyás” voltam az étkezések tekintetében. Ha már egy kis zsíros falat volt a húsokon, akkor nem is akartam megenni, ezért Drága Édesanyám ezeket a fecniket már előre leszedte nekem, mikor étkeztünk. Persze Édesapám sem nézte ezt szótlanul, mert időközönként megjegyezte, hogy:

-Ettől rakódik valami a vesédre, ha nemcsak a „szákás”(azokat a húsokat neveztük szákásnak, szálkásnak, vagy ösztövéresnek faluhelyen nálunk Bakonyszentkirályon, amelyiken nem volt zsíros réteg) húsokat eszed, mert zsiradék is kell a szervezetnek.

   Persze ettől még nem lett továbbra sem kedvem az elfogyasztásukra és ez a nem éppen jó szokásom hála Istennek felnőtt koromra teljesen eltűnt annyira, hogy szinte mindenevővé váltam, ami a mai napig is megvan. Nincs probléma, ha zsíros réteg is van a húsokon, hiszen a szervezetnek ugyanúgy szüksége van erre is.

Mentségemre legyen mondva, elég kis súllyal jöttem a világra annak idején, hiszen egy hónappal megelőztem a rendes, kilenc hónapra történő szülési időszakot. Többször is elmeséltem már az írásaimban a történést, mert Édesanyám egy vödör vizet cipelve az udvaron, megbotlott és elesett, ezáltal az ütődéstől elfolyt a magzatvize. A jóságos Hudák doktor Úr nem tudott mit kezdeni ezzel az állapottal, ezért szólt Édesapámnak, hogy lovas kocsival vigyenek be a 16 kilométerrel odébb lévő Zircre a Kórházba. Ott aztán Édesanyám emlékei szerint valamikor éjjel két óra tájban igaz, hogy természetes úton, de mégis nyolc hónapra kéredzkedtem elő a méhéből.

A Születésem Zirci mivoltának dacára, hiszen ott anyakönyveztek, én mégis mindig a falumat nevezem Születésem helyének, de ez legyen az én személyes problémám. Igaz, hogy jóval később 33 évig Zircen élve valóban Zircivé is váltam addig, amíg el nem költöztem onnan Gyulára 2012. 12. 21 – én, de ez egy más történet részét képezi.

  Éppen ezért többször voltam élet – halál között, de hála Istennek az akkori kis „nyamvadt” állapotomból sikerült megerősödnöm és „utolérnem magamat” ezen a téren. Akkor még nem voltak inkubátorok, mint manapság, hogy a koraszülötteket jobban tudták volna óvni a külső behatásoktól.

Nem is csoda, hogy kényeztettek még jó ideig. Drága Édesanyámtól tudom, hogy még „csöntörgő” kisgyerekként is néha megszoptatott. Később aztán siheder és felnőtt koromra már úgy megizmosodtam, hogy senki nem tudta volna megmondani, hogy nyolc hónapra születtem.   Kicsit visszatérve még a gyermekkoromra és a címben jelzett állapotokra.

 Nálunk szigorú szabály szerint voltak az étkezések. Olyan nem volt, hogy én most nem vagyok éhes és nem reggelizem, ebédelek és vacsorázom, később eszek majd valamit, mert az asztalnál fogyasztottuk el közösen az ennivalót. Nekem a hétvégék tetszettek legjobban, mert akkor mindig a kedvenc levesemet főzte Édesanyám. Azt is tőle tudom, hogy a szárnyas húsleveseket én leegyszerűsítve csak „tikos” – levesnek hívtam és máig is ez a kedvencem. A rántott csirkének mindig a combját, vagy a mellehúsát kaptuk meg a bátyámmal, a Szüleim pedig a csontosabb részeket fogyasztották el. Édesanyám előszeretettel szopogatta le a szárnyakról a bőrrel együtt azt a kevés húst, ami rajta volt és a nyakát, ami szintén nem bővelkedett húsokban.

    Édesapám, amikor válogattunk az ételek fogyasztása közben és mondogattuk, hogy ez sem kell, vagy az sem kell, ilyenkor azt szokta mondani tüzérként az orosz frontokat megjárt múlttal a háta mögött:

-De megennétek akkor, amikor a „nincs” van csak és sóvárogtok még egy kis száraz kenyér után is, nemhogy melléje finom falatok kerülnének!

   Persze a bátyámmal együtt mi csak kuncogtunk ezen, hiszen most nem volt háború, és ha nem is bővelkedtünk a javakban, de mindennap került étel az asztalra és ez sem volt lebecsülendő.

A Szüleim valóban odafigyeltek arra, hogy a legjobb falatok a gyerekek tányérjára kerüljenek. Ilyenkor szokta mondani azt, ami az írásom címadója is lett, mégpedig ilyenformán:

 

„A HÚSPOGÁCSA A GYEREKÉ,

A NASSZAR MEG AZ ÖREGÉ!”

 

   A mondás valójában azt takarta, hogy az „öreg” elégedjen meg a csontosabb étkekkel, a gyerek pedig a legfinomabbat kapja még abból is, ami nem mondható fejedelmi lakomának. Az a bizonyos „nasszar” természetesen a nagy szar fogalmat takarta és a nyájas olvasó remélem, nem veszi tőlem rossz - néven, hogy úgy idéztem naturálisan, ahogyan annak idején Édesapámtól hallottam. Az eltelt időszakban, főleg, hogy ma már a Szüleim mindketten ott nyugszanak a Bakonyszentkirályi Református Temetőben, felértékelődött előttem ez a mondása Édesapámnak. Mi is ezt követtük aztán később a gyermekeink és unokáinknál, hogy megpróbáltunk kedveskedni a finom falatok elosztásánál, megelégedve azzal, ami maradt utána. Főleg akkor, amikor a lehetőség nem mindig engedte meg azt, hogy olyan mennyiségű ételféleség kerüljön az asztalra, hogy „dőzsölni” lehessen ebből adódóan.

 

DRÁGA SZÜLEIM!

 

   Bárcsak ma is közöttünk lehetnétek és az asztal körül ülve fogyaszthatnám Édesanyám által főzött finom kedvenc „tikos” levesemet és hallgathatnám Édesapám anekdotázó hangját.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2017. 11. 19. Vasárnap Délután 13:45

 

 


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2017. november 20. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 561


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: