„AZT MEGÉRTEM, HOGY ODASZART, DE HOGYAN KAPASZKODOTT MEG?”


„AZT MEGÉRTEM, HOGY ODASZART,  DE HOGYAN KAPASZKODOTT MEG?”

 

„AZT MEGÉRTEM, HOGY ODASZART,

DE HOGYAN KAPASZKODOTT MEG?”

 

   Mielőtt bárki is feddőleg gondolna arra, hogy az eddig mindig kulturáltan fogalmazó írogató ember trágárkodik, természetesen első rá nézetre talán még igaza is lehetne. Azonban ha majd elolvassa szerény írásomat, mindjárt meglátja, hogy egyáltalán nem erről van szó.

Pár napja átléptem a 70. életévemet, de az eltelt idő alatt soha nem tagadtam, nem szégyelltem a paraszti származásomat és nem próbáltam szépíteni azt, hogy Drága emlékű Édesanyám és Édesapám is földművesek voltak, mert így szebben hangzik. Édesapám halála napjáig parasztnak vallotta magát, ha bárki szóba hozta, hogy a már említett földműves kifejezés jobban mutat. Ő is azt szokta mondani:

„Minek szégyelljem, hiszen az én szüleim és azoké is parasztok voltak, miért lennék éppen én másabb ennél?”

Mikor szóba került, hogy szűk esztendők esetén a városi embernek kevés volt az élelme, akkor idehaza azért más viszonyok voltak, mert megtermelték és beosztották, félretették, még az ennivalóval is takarékosan tudtak bánni. Néha Ő is tréfálkozott az ismerős szlogennel, ami már eléggé réginek számít, hogy: „Ha a paraszt nem szarik, az úr nem eszik.” – és ebben volt igazság és nem is kevés.

   Visszaemlékezve az én gyermekkoromban is volt olyan időszak, amiről már több írásomban szóltam, hogy, bizony a manapság sok gyermek szemében lenézett zsíros kenyérnek milyen nagy jelentősége, értéke volt egykor. Rejtegetni kellett az éjszaka levágott disznó „alkatrészeit”, beleértve a zsírt is, nehogy a beszolgáltató, rekviráló padlássöprők elvigyék. Éppen olyan időszakát éltük az 1950 – es éveknek, mikor játszás közben megéhezve beszaladtam a konyhába és Édesanyámtól zsíros kenyeret kértem. Szomorkásan rám nézett és az emlékeim szerint valahogy ezekkel a szavakkal válaszolt kérésemre:

„Nincsen kisfiam, mert kevés zsír van a vindőbe.”

   Szomorúan kiballagtam az udvarra és folytattam a játékot, mikor egyszer csak megláttam, hogy Drága Édesanyám a kevésből is megkent kenyérszeletet hozta, a tetején pirospaprikával, újhagymával megszórva és átnyújtotta, majd szótlanul visszament főzni az ebédet tovább. Mikor most erre visszaemlékezem, a könnyek is kicsordulnak a szememből, hiszen a rám törő emlékek, a Szüleim hiánya egyébként is szinte visszatérő gyakorisággal vannak velem a hétköznapjaimban itt Gyulán is.

   Szóval, paraszti származásom miatt soha nem kellett szégyenkeznem és nem is tettem volna meg, ha szóba került az életem során.

Nem szégyellem azt sem, hogy felnőtt fejjel tanultam meg kézi kaszával bánni, amikor már Édesapámnak nehezére esett még az udvar gyepét is levágni és akkor rám merte bízni a féltett kaszáját. Ugyanis ifjabb koromban előfordult, hogy még nem ismerve a fortélyait, hogyan kell ráfektetve húzni, akkor bizony a hegyét néhanapján beleállítottam a földbe. Természetesen senki ne gondoljon nagy kaszáló tudományra, mert csapatba beolvadva aratást nem vállaltam volna sohasem. Érthető, hogy jó ideig az említettek miatt fel voltam mentve ettől a művelettől a szülői ház környékén. Igaz, hogy a sorsom más területre vezényelt, de a gyökereimet soha nem felejtettem el, az Ahonnan jöttem – mindig velem marad, amíg élek és ezt már régebben versben is megírtam:

 

                                                                      AHONNAN JÖTTEM…

 

Ahonnan jöttem, nem láttam soha fényes palotát,

Megismerhettem az életnek árnyas oldalát.

Bakony rengetegében olyan sokáig éltem én,

Szívemben mindig volt egy bizakodó örök remény

Hogy egykor majd megvalósulnak a gyönyörű álmok,

Izzó tűzzel fognak majd lobogni szeretet lángok.

 

Tündöklő fénnyel átölelt felkelő Nap sugara,

Tündérszép bakonyi világom ébredő hajnala.

Udvarunk zöldellő gyepe harmatosan csillogott,

Boldogság járta át az ébredő szülői lakot.

Szikrázó napsütésben ragyogtak reám a hegyek,

Tudták, hogy egykoron talán majd örökre elmegyek.

 

Szerényen éltünk hol becsülete volt a kenyérnek,

Protestáns hittel imádkozva szüleim reméltek

Egy szebben és örömtelibben ragyogó holnapot,

Amit Istenünk eddig soha még nekünk nem adott.

Két kezük munkáját dicsérték a zöldellő mezők,

 Búzakalászt learató dolgos munkás őserők.

 

Fényűzés örökké kerülte szegényes otthonunk,

Erről mindig csak lehunyt szemmel éberen álmodtunk.

Pislákoló lámpafénynél olvastuk a Bibliát,

Jézus Krisztus életét, szénaillatú jászolát

Magunk elé képzelve zsoltárokat énekeltünk,

Melegséggel telt meg ilyenkor a szomorú lelkünk.

 

Múltidéző emlékeim közül Apám nincs velünk,

Karácsonykor érte imára kulcsoljuk majd kezünk.

Megköszönve azt a jussot, mit örökül ránk hagyott,

Szebb világba vetett hitét, miről Ő is álmodott.

Mikor majd a testemet is betakarja szemfedél,

Betemetett sírom felett süvít majd a hideg szél

 

Akkor tudom meg csak, hogy tőlük örökre elmegyek,

Csendes temető sarkában föld mélyében létezek

Porrá válva, elenyészve, de akkor is boldogan,

Mint aki feje felett a történelem átsuhan.

Bakonyból jöttem én, de még egy kicsikét itt vagyok,

Nem tudom, hogy mit hoznak majd számomra a holnapok.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2005. 11. 16

 

https://www.youtube.com/watch?v=PaE45zFQfo4

 

   Mikor manapság valakit leparasztoznak, az a valóságban inkább jót kellene, hogy jelentsen, nem pedig negatív lesajnálást, mint ahogyan azt sokan félreértelmezik, mikor valakire ezt a jelzőt rárakják. A parasztember a tapasztalatai alapján mindig tudta, hogy mikor kell a talajművelési munkákat, vetést, aratást elvégezni és ebben Drága Jó Édesapám is elöl járt kis falunkban. Volt olyan, emlékszem rá, mikor összesúgtak a háta mögött valahogy így: „A Nagy Bálint már szedi a krumplit, akkor valószínű a mienk is beértett már!” – vagy más esetben is hallgattak a tapasztalataira, megérzéseire egyaránt. Hosszan sorolhatnám az emlékeimet, de a mostani rövid kis történetemnek nem ez a célja, hanem az, hogy a parasztember minden esetben feltalálja magát, bárhova is veti a sorsa az élete során.

   Ezt a kis személyes példázódást azért is idéztem fel, hogy ne gondoljon senki arra, hogy én most mindezeket elfelejtve, gúnyolódni kezdjek azokon, akik közül kerültem ki én is másfele véve az utamat, de nem felejtve. A paraszti világ, a benne élők az idők során nem véletlen, hogy szóba kerültek a vicceket gyártók körében is méghozzá abból a szempontból, hogy városba kerülve milyen bonyodalmak következtek be akkor, ha nem volt tisztába a fogalmakkal, az ottani szokásokkal az úgynevezett „paraszt bácsis” viccelődés megidézésével. Nemcsak azokkal, hanem az újszerű eszközökkel sem, amik odahaza a maga természetességében másképpen jelentkezett, mint a nagyobb településeken. Ha már egyszer ennél a témánál vagyunk, egy régi kis mosolyogtató anekdota jutott az eszembe, ami ma már szintén elég szakállasnak számít a viccelődések történetében:

    A paraszt bácsinak dolga akadt Budapesten és felvonatozva, megpróbált valahogyan eligazodni a nagyvárosban, de kiderült, hogy bizony a közlekedési nehézségek miatt eljutni oda, ahova szeretett volna, számára szinte leküzdhetetlen feladatot jelentett a nagy ismeretlenben. Így történt, hogy ráesteledve kénytelen volt keresni egy szállodát, hogy ott a fejét nyugovóra hajtva, majd másnap talán nagyobb szerencséje lesz.

   Elemózsiája volt a tarisznyájában, egy kulacsban jó kis hazai forrásvíz is akadt, ezért nem szándékozott pénz kiadni. Egy gondja adódott csak hajnaltájt, mert rátört az a bizonyos nagydolog és nem tudta mihez kezdjen ezzel, éppen ezért a szoba asztalon ottfelejtett újságot a padlóra helyezve oda végezte el a dolgát. Újabb dilemmája akadt, hogy mit kezdjen a végtermékkel?

Ebbéli információs hiányossága miatt ugyanis nem tudta, hogy tőle pár méterre ott van a fürdőszoba, WC, ahol mindezt elvégezhette volna esztétikus körülmények között. Természetesen nem esett kétségbe most sem és egyet gondolva hatalmas lendülettel a plafonhoz vágta, ahol ott szépen meg is tapadt. Reggel kifizette a számlát és elindult, hogy újból megkísérelje a tegnapi félbe maradt dolgát elrendezni.

   A takarítónő danolászva nyitott be a szobába, hogy az ágyneműket áthúzza és rendet tegyen, de az orrfacsaró bűz megállította. Nézett az ágyba, ágy alá, szekrénybe, de bizony sehol nem talált semmit, de a nem éppen kellemetes illatfelhő már a torkát kezdte mardosni, mikor egy hirtelen ötlettől felvillanyozódva, tekintetét a mennyezet felé fordította. Amit ott látott, attól elszörnyülködve, hangosan felkiáltott:

 

„AZT MEGÉRTEM, HOGY ODASZART,

DE HOGYAN KAPASZKODOTT MEG?”

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2018. 03. 21. Szerda Délelőtt 10:30

 


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2018. március 22. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 194


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: