„HA A SAROKNÁL A NŐ VISSZANÉZ, UTÁNAMEGYEK.” Avagy, mikor a Járőrparancsnok becsajozott. Pápai katonai emlékeimből 1966 – 68.


„HA A SAROKNÁL A NŐ VISSZANÉZ, UTÁNAMEGYEK.”  Avagy, mikor a Járőrparancsnok becsajozott.  Pápai katonai emlékeimből 1966 – 68.

 

 

 

 

 

 

 

„HA A SAROKNÁL A NŐ VISSZANÉZ, UTÁNAMEGYEK.”

Avagy, mikor a Járőrparancsnok becsajozott.

Pápai katonai emlékeimből 1966 – 68.

 

 

   Több írásomban is megemlékeztem már azokról az időkről, mikor úgynevezett Tényleges katonai szolgálatomat töltöttem Pápán, a Repülőtéren az RT 10 – es (Rádiótechnikai Ezred) alakulatnál. Különösképpen felelevenednek az emlékeim, hiszen ebben az évben December 13 – án lesz kereken 50 éve, hogy 2 év és 20 nap után többedmagammal leszereltem. Igaz, hogy November 24 – én lett volna az ideje, de a Csehszlovákiában Nyáron történt, akkor úgy mondták nekünk, hogy „ellenforradalmi” cselekvények miatt kicsit ráhúztunk mi is, pedig tőlünk nem voltak kitelepülő egységek ott.

  Az eltelt időszakban sokféle „kaland” várt ránk, amiről már néhány írásomban is szóltam és érintőlegesen a mai témám is említésre került már, de nem olyan formában, mint amiről most szólni fogok. Mivel Pápa katonaváros volt a magyar és orosz helyőrségek miatt, éppen ezért szabadságos, eltávozásos és kimenős katonák állandóan kószáltak a városban, ezért Katonai Rendészetnek (VÁP) is kellett lennie. Épülete a Belvárosban volt, nem messze a Főtértől, ahol 24 órás szolgálatban voltak a tőlünk is kivezényelt katonák. Feladata a katonai állomány ellenőrzése, amibe beletartozott volna a tiszti és tiszthelyettesi állomány is, de a valóságban ez csak a sorállományúaknál valósult meg. Számukra ott volt a Tiszti Klub, amelyből nem egyszer láttam jómagam is kitántorogva, ordibálva éneklő egyenruhásokat, de természetesen velük nem foglalkozott, elnézett felette – mellette a járőrszolgálat.

   A mi alakulatunk is sokszor került sorra és én szerettem kimenni. Előfordult, hogy önként is vállaltam, mert akkor már udvarolgattam egy ottani kislánynak, akivel néha még találkozni is tudtam, de ez kizárólag a járőrparancsnok jóindulatán múlott. A mostani parancsnok egy törzsőrmester volt, a régi szlogen szerint egy jó vágású, talán harmincas éveiben járó ember, aki visszaemlékezéseim szerint nem a napon barnult olyan szép színűre. Nem is olyan régen egy másik történetemben romának írtam egy kiskatonát és egy kedves ismerősöm megjegyezte, hogy abban az időben nem voltak romák, csak cigányok. Mivel világéletemben nem voltam rasszista, éppen ezért nem is nagyon szeretem használni ezt a kifejezést éppen ezért, mert az életem során többször is dolgoztam igen tisztességes cigányemberekkel, akikre ma is jó szívvel gondolok vissza. Most kivételt teszek, de ezt is csak azért, mert valóban úgy nézett ki, hogy valamelyik szülői ágon az ereiben csörgedezhetett cigány vér, de ez számomra akkor sem bírt semmilyen jelentőséggel. Többször voltam vele szolgálatba és előfordult az is, mikor összetalálkoztunk azzal a lánnyal, akinek akkor udvaroltam, átvette tőlem a dobtáras géppisztolyt és elengedett 1 – 2 órára és bevitte a fegyveremet a VÁP épületébe. Személyében egy nagyon tisztességes embert ismerhettem meg, akit ma sem tudok elfelejteni.  Egyik ilyen alkalommal újra vele voltam járőrözni, mikor komótosan sétálgattunk a Kórház környékén, majd onnan az egyik, Tókert felé menő utcába lekanyarodtunk. Hogy ennek mi volt az oka? Nem más, hogy már előbbre a járőrparancsnok szemezni kezdett egy lánnyal, aki arrafelé haladt. Valamilyen módon szimpatizálhattak egymással, mert miközben tisztes távolságból követtük, a hölgyemény elég gyakran visszafordult. Az utca viszonylag nem volt olyan hosszú és közben ismételten néha visszatekintett, hogy követjük - e a személyét?

   Nem bírtam megállni, hogy rá ne kérdezzek:

-Mondja törzsőrmester elvtárs, meddig megyünk még?

-Mindjárt kiderül. Ha a saroknál a nő visszanéz, akkor utánamegyek, maga pedig megvár itt engemet.

Így is történt, mintha megérezte volna. A lépteit meggyorsítva valóban utolérte a kiszemelt Hölgyet és rövid ideig tartó beszélgetés után, amiből a távolság miatt nem érthettem semmit, sarkon fordult és derűs képpel, arcán kaján mosollyal visszajött hozzám. Nem is kellett kérdeznem, már mondta is a fejleményeket.

-Randit beszéltem meg vele holnap estére.

-Ez bizony gyorsan ment, de úgy tudom, maga nős és hogyan tud elszabadulni majd otthonról?

-Semmi gond, mert nem leszek szolgálatba és a nejem a Kórházban nővérként dolgozik és a héten szerencsére éjszakás.

   Elmosolyogtam magamat és jobbnak láttam, hogy erre ne mondjak semmit, mert nem szerettem volna elveszíteni a jóindulatát, amit velem szemben táplált és tudta, hogy tőlem úgysem kell tartania. Visszafordultunk újra a Belváros irányába, hiszen a Tókert egyébként sem nagyon tartozott a járőröző útvonalba. Aznap ezen kívül semmi különös esemény nem történt a szolgálati idő alatt.

   Pár hónappal később újra sorra kerültem és éppen vele. Persze halkan megkérdeztem tőle, hogy a többiek meg ne hallják:

-Törzsőrmester elvtárs, hogy sikerült a múltkori randi?

-Ne is kérdezze, mert még ma is, ha rágondolok, keménykedni kezd odalent a főnök a gatyámban. Nagyon jó volt a csajjal és szerencsére időben otthon voltam, mire a feleségem hazaért a kórházból.

   Igaz, hogy talán lesz olyan, aki megmosolyogja ezt a történetet, vagy csak legyint, hogy ezt is megírtam, de úgy gondolom, sok más mellett ez is a megélt katonalétem része volt, amit a mai fiatalság már nem ismerhet meg, mert:

 

HOL VAN MA MÁR KATONAÉLET?

 

   Azaz, ami van, azt Hadseregnek nem is nagyon lehet nevezni, csupán csak „Operetthadseregnek” talán. Nekem holtomig még az ilyen, jelentéktelennek tűnő epizódok is kedves emlékek fognak maradni.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2018. 06. 01. Péntek Délelőtt 9:40

 

 


Szerkesztés dátuma: péntek, 2018. június 1. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 218


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint

Megjegyzések

Sztankovics István
vasárnap, 2018. június 17. 17:02
Nekem egy kicsit nehézkesnek tűnt, mint elbeszélés. De, ha jólesett kiírni magadból, akkor már, megérte!
Nagy Bálint
vasárnap, 2018. augusztus 5. 11:28
Így igaz Kedves István és köszönöm szépen, hogy időt szakítottál az elolvasására. Nekem az elmúlt 50 év(december 13 - án lesz 50 éve, hogy leszereltem) minden emléke olyan, amelyekre jó visszagondolva még akkor is, ha másnak nehézkesnek is tűnik a történet felelevenítése írott formában. Szeretettel: Bálint



Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: