ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT A MAI NAPON…

Agyő, Magyar Néphadsereg!!!

   Ötven évvel ezelőtt nagy izgalomban voltunk Pápán az RT 10 – es körletben, mert leszereléshez készülődtünk. Igazából November 24 – én lett volna az a nap, amikor letelt az a két év, amit itt töltöttünk, de…

       1968 – nyarán nagyon készülődtünk már a leszerelésre, hisz 1966. november 24. óta ettük már a „komisz” – kenyeret Pápán, a Reptéren. Akkor még 2 év volt a katonaidő, nem, mint most, amikor már csak hivatásosok szolgálnak a Haza védelmében. Kellett az a két év minden fiatalembernek, állítom, amikor már elkerültem a 70. évemet. Leszerelés előtt 150 nappal akkor már minden öregkatona centivel rendelkezett, amiből a fogyatkozó napok multával minden áldott reggel egy centi levágásra került. Reggeli ébresztőkor a körlet ügyeletese, vagy naposa elkiáltotta magát jó hangosan:

-Jó reggelt elvtársak, ébresztő föl!

      Ilyenkor az újonc, vagy a később bevonult állománynak azonnal ki kellett ugrania az ágyból és vigyáz állásba merevedve meghallgatni az előző este megbízott katona szózatát:

-Jó reggelt kívánok, már csak x napja van az öreg katonának!-

 Ezzel is jelezve a netán feledékeny öregeknek az idő múlását, a leszereléshez közeledés reményét. Természetesen a felkelés mindenkire vonatkozott, de igazából az - azonnali ukáz az öreg katonák füle mellett elsuhant. Ők akkor már nehezen kászálódtak fel, kivéve, ha elöljáró is ott tartózkodott a körletben. Az ügyeletes, aki öreg katona volt, vagy a napos, aki mindig az újoncokból került ki, felkelési parancsa csak elméletben vonatkozott rájuk. Volt, akit úgy borítottak ki az ágyból, hogy készülődni kell szolgálatba menni.

      Szóval, meleg nyári nap volt akkor 1968. augusztus 20. - án. Rajparancsnokként éppen pihenőben voltunk a beosztottaimmal, amikor irtózatos hangosan vijjogva megszólalt a reptéri sziréna. Akkor szoktak vele jelezni így, ha elrendelték a teljes harckészültséget. A pár száz méterre lévő Harcálláspontra azonnal telefonon bejelentkeztem a Főügyeletes tisztnél, aki kiadta a parancsot, hogy siessünk váltásra. Ugyanis a három raj közül éppen mi voltunk a sorosak az előző szolgálatot rendkívüli esetben leváltani, vagy kiegészíteni. Pillanatok alatt felsorakoztattam a rajt, majd gyors léptekkel elindultunk az épület irányába. Odaérve a folyosón megálltunk, majd belépve az ajtón, hatalmas zűrzavarba csöppentem. Aki élt és mozgott az ezredünk vezérkarából, az mind ott sürgölődött, intézkedett, telefonált. Egy üvegfal választott el bennünket a vadász Harcállásponttól, de náluk is ugyanazt tapasztaltam. A legmagasabb rangú vezetőktől elkezdve ott szorongott mindenki. A légi célokat rögzítő műanyag táblákon nyüzsögtek a repülőgépek. Szinte alig lehetett a jelzéseket követni, mert a magyar és orosz jelzésű célok szinte teljesen elborították azt. Bejelentkezve a Főügyeletesnél váltásra, a következőket mondta:

-Tizedes elvtárs maradjanak készültségben a folyosón egyelőre, nem kell leváltani a bent lévőket!

     Kimentem a folyosóra és közöltem az embereimmel, hogy nem tudom, mi lehet, de mindenki itt van a reptér vezetői közül. Próbáltunk valamit kiokoskodni, hogy mi történhetett, de nem tudtunk igazi választ találni a kérdéseinkre. Órákig

várakoztunk ott, mert nem mertünk bemenni a pihenőbe. Időközönként bementem halkan a helyiségbe, ahol ugyanúgy folytatódott a felfokozott nyüzsgés – mozgás, hangzavar. Egyszer csak egy elkapott hangfoszlány ütötte meg a fülemet, amit az egyik törzsőrmestertől hallottam, aki az alárendelt lokátor állomásnak mondott telefonon:

-Csapataink átlépték a Csehszlovák határt!

     Teljesen ledöbbentem attól, amit hallottam. Vajon mi történhetett, hisz velük együtt volt Magyarország a Varsói Szerződés tagállamai között? Gyorsan kisiettem a folyosóra és elmondtam, hogy milyen információról szereztem tudomást véletlenül:

-Gyerekek nagy baj lehet, talán kitört a háború. De pont a csehekkel, akikkel egy oldalon állunk a szövetségben? – Tanácstalanul álltunk, nem tudtuk mire vélni a dolgot. A fáradtság lassan, az idő múlásával már teljesen legyengített bennünket, de nem hagyhattuk el a számunkra kijelölt helyet. Minden pillanatban arra vártunk, hogy megyünk leváltani az elcsigázott társainkat, hisz megállás nélkül rajzoltak a táblák mögött, egész éjjel folytatódtak a repülések. A mi ezredünk pedig azok regisztrálásával, adataiknak továbbításával volt megbízva.

       Hajnalodott már, amikor szintén a helyiségben járva megtudtam, hogy a szövetséges csapatok szinte még a legkisebb falukat is beleértve, teljesen megszállták Csehszlovákiát. A cseh vezérkar kérésére döntött úgy a Varsói Szerződés vezetése, hogy bevonulnak, megvédeni az ottani demokráciát. Nekünk akkor azt mondták, hogy ellenforradalmi készülődés miatt volt erre szükség. Reggel átvettük a szolgálatot és mi is 24 órán keresztül fokozottan igénybe véve vezettük a légi célokat a plexi táblákon. A készültség még hosszú időn keresztül fennmaradt, mire a helyzet konszolidálódott a szomszéd országban.

      November 24. – én lett volna aktuális a leszerelésünk, de elterjedtek olyan hangok, hogy bizonyára ráhúzunk valamennyit. Az a valamennyi szerencsére nem volt sok, mert december 13. – án végre levehettük a katonaruhát, de előtte még rész kellett vennünk Kiváló katonáknak, a hazatérő egységek fogadásán Pápa város határában. Gyakorlatilag itt vált előttünk igazából valósággá az, hogy milyen sok katona lehetett a megszállt Csehszlovákiában. Tőlünk nem voltak kint, de a szovjet helyőrségből igen és a magyarországi laktanyákból is bőségesen. Nem beszélve arról, hogy a tagállamok, Romániát kivéve, nagy létszámmal vettek részt a szégyenteljes küldetésben. Talán egy órán keresztül is vonultak át a városon a csapatok és a haditechnikai eszközök. Ekkor döbbentem rá én is, hogy mit jelentett az ellesett kijelentés a Harcállásponton azon az éjszakán, amikor meghallottam, hogy reggelre kelve teljesen megszállták a „testvéri” – országot a szövetségesek.

     Azóta is sokszor elgondolkodtam azon, hogy miért nem szerettek bennünket sokáig Csehszlovákia (később Csehország) lakói, de később az önállóvá vált Szlovákia sem. A szimpátiájuk sajnos nem sokat változott irányunkba a mai napig. Azt hiszem, az 1968 – as dicstelen részvételünk örökre rányomta bélyegét a további kapcsolatainkra.

    Mielőtt azonban megkezdtük volna a csomagolást, Molnár százados elvtárs (becenevén Csombe), akkor még nem volt úri titulus magához kérette a fodrászunkat, Gazsó Lacit (Pápai fodrászgyerek volt, aki civilként előtte és utána is a Főtéren lévő üzletben dolgozott) és kiadta a parancsot:

-Gazsó fiam!

Az egész leszerelő állománynak készíts egy jó kis rövid frizurát, de ne legyen kivétel senki sem! Megértetted?

-Igenis százados elvtárs! A váltásparancsnokok haját is levágjam rövidre?

-Megmondtam fiam, hogy nincs kivétel! Végrehajtani! – azzal faképnél hagyta Gazsót, aki hosszú haját a kezével hátrasimította.

    Róla tudni kellett azt, hogy két éven keresztül mindig hosszú volt a haja, mert nála valahogyan elsikkadt a megkurtítása, lévén ő volt a fodrász és nem érvényesült a parancsnoki akarat sohasem. Az alakulatnál pedig a rajparancsnokokat hívták váltásparancsnoknak. Sajnos, legalábbis ebben a szituációban értendő, a három közül az egyik én voltam, ezért nekem is ugyanolyan kurta lett a hajzatom, mint a többieké. Nevettünk rajta egy nagyot, mert alig volt már 2 hét vissza a leszerelésig, nem sokat törődtünk már ezzel.

    Azt még azonban el kell mondanom, hogy menetközben bepróbálkoztak nálunk, több embernél, hogy adjuk be a TSZ – t. Továbbszolgáló katonát jelentett, de tőlünk csak egedül Bakos Pápai barátunk hajlott a szóra. A nagy napon még engemet is megpróbált újból rászedni Fribék Gyula őrmester Szolgálatvezető, aki ha magunk között voltunk, akkor csendőr pertuba volt velünk,(Magyarán Ő tegezett, mi pedig magáztuk) de ezért nem haragudtunk rá, mert nagyon sokszor kihúzott bennünket a vezérkar előtt a csávából.

Természetesen nem hajlottam a jó szóra most sem és én is vártam, hogy végleg elhagyhassam a Körlet és a Repülőtér főkapuját. Mivel a hosszabbítás miatti zűrzavarban pontosan a mi alakulatunknál maradt el az előléptetés, páran, akik tizedesek voltunk, leszereléskor ugrottunk egy rendfokozatot és őrmesterek lettünk egy csapásra.

   Szerencsénk volt, mert 1968. December 13 – án már útra készen masírozhattunk kifelé az újból magunkra öltött civil ruhában és még egyszer visszanéztünk immár kívülről a Reptér épületeire, majd gyalogosan elindultunk a Vasútállomás irányába. A Néphadseregben végzett Kiváló teljesítményemért immár tartalékos őrmesterként hagyhattam ott a Laktanyát, hiszen olyan sok kellemes emlékkel felvérteződtem, ami elhomályosítja, elfeledteti azokat a pillanatokat, ami nem éppen dicséretes dolog volt, de semmi harag nem volt bennem sem akkor, de ma sem, mikor ezekre visszaemlékezem. Mi hárman voltunk az alakulatból, akik egy irányba igyekeztünk. Zsargó Misi(Sajnos meghalt 2010. 09. 25 – én) és szerény személyem Bakonyszentkirályról, valamint Kirmer Pali Csesznekről.

  Felszálltunk a Pápáról Tatabányára induló személyvonatra, amivel Veszprémvarsányig mentünk. Természetesen az utazás nem volt zökkenőmentes, mert Drága Barátaim nagyon jó hangulatot teremtettek azzal a készlettel, amivel feltankolták magukat még időben Pápán. Sajnos jómagam nem voltam olyan harcedzett ezen a téren, mert ritkábban „gyakorlatoztam” a Kantin környékén, mint Ők, éppen ezért csak módjával húztam a felém nyújtott folyékony kenyérből.

Szólt a nóta, a viccek röpködtek, szerencsére a többi utas nem vette rossz néven mikor megtudták, hogy leszerelő öreg harcosok igyekeznek hazafelé ebben a fergeteges hangulatban. Veszprémvarsányba érve elfogyott a muníció, de a Resti (Vasúti Vendéglő), ha van valaki, aki nem ismerné ezt a fogalmat) nyitva volt és Barátaim ismét vételeztek egy kicsi útravalót, mert kiderült, hogy bizony már az utolsó autóbusz is elment, amivel haza tudtunk volna utazni.

   Talán még ez sem lett volna baj, hanem a távolság a két falu között úgy cirka 10 kilométer a Vasútállomástól számítva, ami ebben a téli hidegben nem éppen örömteli állapot volt. Ekkor azonban mentőötletem támadt, hiszen itt laknak az Anyai Nagyszüleim, illetve akkor már csak Nagyanyám, mert a Nagypapa meghalt és Édesanyám legfiatalabbik öccse, Imre bátyám (Sajnos ma már Ő sem él). Benézünk hozzájuk, hátha megszánnak bennünket.

Úgy is történt. Danolászva bekopogtattunk az ajtajukon és kitörő örömmel fogadtak bennünket. Mindig nagyon vendégszeretők voltak, éppen ezért egy pillanat alatt jóféle füstölt kolbász, szalonna, savanyúság, frissen sült kenyér (a faluban volt pékség, ott sütötték) került az asztalra és még egy kis borocska is, de én abból már nem kértem, mert az a kevés is inkább kikívánkozott, amit Barátaimmal a vonaton iszogattam. Azt is felajánlották, hogy mindnyájan aludjunk ott, hiszen hely lett volna, de az én Barátaim úgy döntöttek, hogy gyalog nekivágnak a sötét éjszakában is Bakonyszentkirálynak a 82. számú Főközlekedési úton, ami a falunk szélén megy keresztül.

    Kikísérem őket a kis hídig, aztán újra visszamentem a házba. Beszélgettünk még egy kicsit, de hirtelen, talán a benti meleg hatására a gyomrom kezdett liftezni felfelé és azok a bizonyos rókák igencsak kifelé igyekeztek. Gyorsan elszaladtam a mellékhelyiségbe és kiadtam mindazt, aminek nem volt bent a helye, de semmivel sem lett jobb. A fejem kóválygott, minden bajom volt és már csak egy ágy hiányzott, hogy az egyensúlyi állapotvesztésem miatt vízszintes pozíciót tudjak felvenni. Lehánytam magamról a ruhát és elnyújtóztam a fekhelyen, de hamarosan ismét kikívánkoztak a még bent rekedt lakók.

    Nagyanyám a mellettem lévő ágyon feküdt és a termetes mivolta miatt is hihetetlen gyorsasággal ott termett egy lavórral és elém tartotta, amíg nem végeztem a maradékkal is, közben ezeket mondta korholóan, de mégis gyengéd Szeretettel:

-Szegény kisfiam! A fene ette volna meg azt az italt! Miért kellett meginni?- majd óvatosan betakargatott és visszafeküdt az ágyába, de minden rezdülésemre éberen reagált és többször rákérdezett, hogy miben tud segíteni.

    Az éjszaka hátralévő óráiban valamicskét tudtam aludni, de reggelre kelve bizony alapos másnapossággal küzdve olyan voltam, mint az a bizonyos mondás szerinti mosott szar. Pocsékul éreztem magamat. Egyfelől nagyon éhes voltam, hiszen minden kijött belőlem az este, másrészről még a kaja szagától is újból beindult az a bizonyos liftezés, ezért jobbnak láttam nem kockáztatni. Délelőtt kikísért Imre bátyám a hazavezető buszra és egy kis útiköltséget is nyomott a kezembe mikor megtudta, hogy az a kevés kis pénzem is, ami volt, halványan visszaemlékezve, a Restiben történt folyékony kenyér utánpótlás költségeire elköltődött.

   Otthon a szüleim már tudták, hogy ott aludtam a Mamánál, mert Misinek az Anyukája reggel átment hozzájuk és elmesélte. Barátaim szerencsésen hazaértek és azt lehet mondani, hogy teljesen kijózanodtak a hosszú úton a hideg éjszakában.

   Most, hogy ezt a visszaemlékezést pötyögtetem a számítógépembe, elgondolkodom a mi lett volna, ha lehetőséggel? Leszereléskor, bent maradván továbbszolgálni, amennyire ismerem magamat, lehet, hogy nyugdíjas éveimet ma már katonatisztként tölthetném talán. Menten el is hessegetem ezeket, mert akkor meg biztosan másként alakult volna az életem és az nem valószínű, hogy ilyen lenne, mint a mostani. Egy valamit még búcsúzóul el szeretnék mesélni:

Egykori szolgálatvezetőmmel Fribék Gyula bácsival, egy alkalommal azért tudtam találkozni, ugyanis meghívtam a Szülőfalumban Bakonyszentkirályon 2007. 10. 06 – án tartott 9. Magyar Parasztköltészet Napjára. Egy kocsiit nosztalgiázva felelevenítettük az egykori Pápai katonaélményeinket, amik két év alatt összekötöttek bennünket.

   Most, a leszerelési 50 éves kerek évforduló kapcsán, hogy már közelebb állok a 71. évemhez, mint a 70 – hez, ezek az emlékek egyre fontosabbá válnak számomra és még a nehézségei emlékére is fontosak.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2018. 12. 13. Csütörtök Délelőtt 10:10

A többi fotó a visszaemlékezéssel együtt megtekinthető az alábbi linkre kattintva:

https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/posts/2305758652792098