NEW YORK
Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő „Hol van már a paraszt” – című életrajzi könyvéből. Megjelent 1990 – ben.
„1980 – ban New Yorkba utaztam, meglátogattam a Kendééket. Egyszer, mikor itthon voltak, azt mondta a Klári, hogy „Bálint! Az Alinak az a terve, hogy magát kiviteti!” Jól van. Nem sokkal később csakugyan kaptam egy meghívólevelet. Az útlevelemet Veszprémben kellett intéznem. Azt mondja a tisztviselőnő: „Járt már külföldön?”
„Jártam” – mondom.
„Merre tetszett járni?”
„Hát nem tudom, hol kezdjem, keleten vagy nyugaton?
Csehszlovákiában, Szovjetunióban, Lengyelországban, Romániában, Jugoszláviában, Ausztriában, Kelet – Németországban, Nyugat – Németországban, Svájcnak is voltam a szélén – méghozzá államköltségen!” Csak nézett. Szólt a többieknek is:
„Ide nézzetek”! A bácsi bejárta fél Európát! Hogyhogy?”
Ezt biztosan azért kérdezte, mert látta, hogy nem lehetek diplomata. Egy kicsit lenéztek engem.
„Háborúban, katona voltam.”
„ Most meg még a tengerentúlra is el akar menni?”
„Ott nem voltam még.”
Beültünk a repülőbe. Megy fölfelé, majd megsüketültem. Eszembe jutott, hogy a katonáéknál azt mondták, mikor először lőttünk ágyúval, hogy tátsuk el a szánkat, akkor nincs akkora légnyomás. Ki is tátottam. A többi majd’ megsüketült.
„Tátsák el a szájukat gyorsan!”- kiáltottam rájuk. Így is tettek, nem is volt olyan nagy a légnyomás.
Föntről hegyeket láttam, szántóföldeket, aztán jött a tenger. Kanadában, Montreálban leszálltunk. Megismertem még föntről Kanadát, gyönyörű erdőségek, a hegyekben tavak, hatalmas, egyenes szélű táblák. Csuda szép ország az a Kanada! Montreál repülőtere még sokkal szebb, mint a New York – i. Az olimpiára készítették. Nem láttam a városból semmit különben, mert csak 2 órát várakoztunk ott. Aztán beértünk New York – ba, a Kennedy repülőtérre.
Most merre megyek én?
Mindenfelé ment a nép borzasztóan. Mondom egy magyar házaspárnak, akikkel együtt utaztam:
„Maguk kihez mennek?”
A testvérük várta őket.
„Jöjjön csak velünk Bálint bácsi, majd elrendezünk mindent!”
Persze a Kende is megígérte, hogy kijön. Jobbra, balra megy a rengeteg nép, de nem látunk senkit. Egyszer csak tolakodik ám az én barátom, Kende Aladár!
„Jó van, hála Istennek! Azt hittem, sohasem keveredek innen ki!”
Azt mondja, hogy megkérdezte a légitársaságtól, hogy rajt’ van – e a gépen Nagy Bálint? Nem mondhatják el, titok az ilyen – mondta-, de azért mégis megsúgták neki, hogy rajt’ van Nagy Bálint, Bakonyszentkirály, Magyarország.
Egyenesen az Ali éttermébe mentünk. Ő ugyanis egy magyar éttermet nyitott. Akkor már nagyon jól ment nekik, mikor náluk voltam, de amíg nem tudtak angolul, igen nehéz volt nekik. Egy konyhán dolgoztak az ennivalóért. Aztán kölcsönből vettek egy kis vacak étterem – félét, később már egy nagyot. A zsidók ott is segítik egymást, összefognak. 2 millió zsidó él New York – ban. Mikor zsidó ünnep volt, nem volt élet a városban. Zárva volt minden.
Elindultunk reggel bevásárolni, és mondom a Klárinak, hogy baj van, meghalt a város! Mért nem mozog senki? A redők lehúzva, csönd. Azt mondja:
„Zsidó ünnep van 2 napig.”
„Hát aztán mindenkit érint ez? A 10 millió embert?”
„Igen. Akkor más sem dolgozik.”
Az étteremben két magyar pincér is dolgozott, azok rögtön körülfogtak, mikor megérkeztem:
„Mi újság Magyarországon?”
Másnap is jöttek 56 – os magyarok érdeklődni. Tudtak majdnem mindent egyébként Magyarországról, persze én is mondtam, amit tudtam. Dicsértem mindent. Igen érdekelte őket, hogy nincs – e munkanélküliség?
„Dolgozik mindenki, még aki nem dolgozik az is kap fizetést!”
Odajött egy professzor:
„Kéthly István vagyok. A kolumbiai egyetemen spanyol nyelvet tanítok.”
56 – ban ment ki. A testvére, Kéthly Anna itt nyaralt valamikor Szentkirályon, nagy szocdem vezér volt akkoriban. Összehaveroskodtunk. Elvitt megmutatni a Kolumbia Egyetemet. 35 ezer hallgatója van, hatalmas területen fekszik. Odajött az étterembe minden este vacsorázni Király Béla is, aki katonai főparancsnok – féle volt 56 – ban és főellenálló. Egypár iparos is odajött és azt kérdezték: igaz – e, hogy Magyarországon is adnak ki iparengedélyt? Mert ha biztosra vehetnék, hazajönnének. Igen jól kerestek pedig, volt, akinek 20 dollár órabére is volt, mégis visszajöttek volna. Sokan visszajönnek ám, ha előbb nem, hát nyugdíjas korukban. Jöttek aztán az amerikai egyetemisták, a Kéthly professzor volt a tolmács. „Igaz – e, hogy az oroszok mindenkit megvernek?”
„Nem bántanak azok senkit, csak esznek – mondom -, nem törődnek azok semmivel sem.”
Félnek ám az oroszoktól, mint a tűztől.
Nem is csodálom egyébként, hogy azok a magyarok nem érzik ott jól magukat. Nem lehet este az utcára menni, mert kupán vághatják az embert! Az ékszereket nem viselik az utcán a nők. Lekapkodják róluk. Ha rendezvényre mennek, magukkal viszik a táskájukban. A rendezvényeket a rendőrök biztosítják. Akkor aztán csillognak – villognak, egyébként nem. Én, ha akarok, elmegyek, a Zörög – hegyre csavarogni, de ott oda kell ülni a rádió vagy a tv elé! Nem szeretnék ott lakni. Az a nyüzsgés abban a nagyvárosban éjjel – nappal. Az Amsterdam utcán, ahol a holland telepesek voltak először, volt egy eset. Ez az utca végigszeli a fél várost, arról aztán számozott utcák nyílnak. Megyünk egyszer ezen az utcán, egy nagy tűzoltócsap meg okádja a vizet. Két nap múlva is arra mentünk, még mindig ömlik a víz, az autók csak úgy csapkodták. Kérdeztem a haveromtól, hogy kinek a dolga volna ezt elzárni? Azt mondta, hogy a tűzoltóké, de a szakszervezet nem írja elő ezt a munkát. „Hát akkor mi lesz itt? Mindig folyik ez a víz most már, míg csak ki nem fogy a víz a tengerből?”
„Majd egyszer valaki visszateszi a kupakot. Talán egy öreg nyugdíjas néger.”
Mire legközelebb mentünk, már rá volt tekerve a teteje. Állítólag egy gyerek csavarta le. 2 – napig is folyhat – ki törődött vele? Senki. Elesett egyszer egy középkorú ember a buszmegállóban. Oda akartam menni, segíteni.
„Hagyd csak! – mondta a barátom -, majd jönnek a rendőrök meg a mentők és elintézik.”
Nem úgy, mint nálunk, hogy „jaj Istenem, mi baja?”
Mindenki elkerülte. Úgy mennek az emberek az utcán, hogy rá se néznek egymásra. Mennek, mint a szél. Nem is köszönnek egymásnak. Mérges is voltam egyszer e miatt. Odamentem a postaládához, és nem láttam rajta sehol nyílást. Hát hogy nyílik ez? Kérdeztem ott, mutogattam, de az emberek csak mentek tovább. Jött aztán egy pasas, megáll, nézeget. Mondom neki:
„Ide figyelj! Ez a sok marha mind elment, nem tudom, mit csináljak evvel, mutasd meg!”
Azt mondja:
„Hova való vagy?”
Mondom:
„Veszprém megye, Bakonyszentkirály.”
„Én meg győri vagyok. Mikor jöttél?”
„Vendég vagyok.”
„Kinél?”
„Itt a Kendééknél.”
Ismerte. Neki is volt egy kis szatócsüzlete. A parkban meg egymagam üldögéltem csak padon, mindenki a gyöpön hempergett. A tegnapelőtt született gyereket is lerakták a gyöpre meztélláb, vették a szájukba a földet, és nem törődtek vele. Megteszik, hogy a szép ruhákban a járda szélére leülnek és beszélgetnek, aztán mennek tovább. Érdekes szokások vannak. Egy őrült meg lelöködte a metróban az embereket a sínek közé. Hárman is meghaltak, egynek meg elvágta a kezét a villamos. Kimentették. Egy év múlva küldött az Ali nekem egy újságcikket, amiben az volt, hogy visszavarrták a kezét és már tud is fogni vele. Egyszer elmentünk a West Point – ra, az a legnagyobb katonai akadémia, kb. 300 km – re a várostól. Nem kérdezték, mit keresünk mi ott, semmit! Fényképeztek is, a főépületbe is benéztünk, ott sütkéreztek az ablaknál. A járdán leléptek előlünk a katonák, a növendékek – sok nő is van közöttük -, félreálltak, mosolyogtak. Van ott egy katonai múzeum is. Ott áll Kovács Mihály ezredes szobra, aki Washington György csapatában szolgált annak idején, mint huszártiszt. Mintha egy eleven lovas lenne, akkora szobra van, és magyarul is ki van írva, hogy ki volt ő. Megnéztem a Kossuth szobrot is, 1928 – ban emelték New Yorkban.”
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
U.I. A vendéglátója Kende Aladár, Édesapám gyermekkori Barátja volt, aki 1956 – ban disszidált és saját költségén vitette ki hozzá 1980 – ban. (Ifj. Nagy Bálint)
