AHONNAN JÖTTEM…


AHONNAN JÖTTEM…

 

AHONNAN JÖTTEM…

 

Ahonnan jöttem, nem láttam soha fényes palotát,

Megismerhettem az életnek árnyas oldalát.

Bakony rengetegében olyan sokáig éltem én,

Szívemben mindig volt egy bizakodó örök remény

Hogy egykor majd megvalósulnak a gyönyörű álmok,

Izzó tűzzel fognak majd lobogni szeretet lángok.

 

Tündöklő fénnyel átölelt felkelő Nap sugara,

Tündérszép bakonyi világom ébredő hajnala.

Udvarunk zöldellő gyepe harmatosan csillogott,

Boldogság járta át az ébredő szülői lakot.

Szikrázó napsütésben ragyogtak reám a hegyek,

Tudták, hogy egykoron talán majd örökre elmegyek.

 

Szerényen éltünk hol becsülete volt a kenyérnek,

Protestáns hittel imádkozva szüleim reméltek

Egy szebben és örömtelibben ragyogó holnapot,

Amit Istenünk eddig soha még nekünk nem adott.

Két kezük munkáját dicsérték a zöldellő mezők,

 Búzakalászt learató dolgos munkás őserők.

 

Fényűzés örökké kerülte szegényes otthonunk,

Erről mindig csak lehunyt szemmel éberen álmodtunk.

Pislákoló lámpafénynél olvastuk a Bibliát,

Jézus Krisztus életét, szénaillatú jászolát

Magunk elé képzelve zsoltárokat énekeltünk,

Melegséggel telt meg ilyenkor a szomorú lelkünk.

 

Múltidéző emlékeim közül Apám nincs velünk,

Karácsonykor érte imára kulcsoljuk majd kezünk.

Megköszönve azt a jussot, mit örökül ránk hagyott,

Szebb világba vetett hitét, miről Ő is álmodott.

Mikor majd a testemet is betakarja szemfedél,

Betemetett sírom felett süvít majd a hideg szél

 

Akkor tudom meg csak, hogy tőlük örökre elmegyek,

Csendes temető sarkában föld mélyében létezek

Porrá válva, elenyészve, de akkor is boldogan,

Mint aki feje felett a történelem átsuhan.

Bakonyból jöttem én, de még egy kicsikét itt vagyok,

Nem tudom, hogy mit hoznak majd számomra a holnapok.

 

https://www.youtube.com/watch?v=PaE45zFQfo4

 

Mikor ezt a versemet írtam, akkor még Áldott Emlékű Édesanyám is velünk élt, aki a kis Családunk összetartó ereje volt egész életében. Az én gyermekkoromban még nem élvezhettük a technika olyan áldásait, mint a mai fiatalok, akik már a mellékhelyiségben sem tudnak meglenni a mobiltelefonuk nélkül és nem tudják elképzelni, hogy télvíz idején a zord hidegben ki kell menni az udvar végében lévő kis „pottyantós” WC – re mikor szorít a szükség és újságpapír volt a törlőeszköz, de azzal is takarékosan kellett bánni.

  Az a 14 év, amelyet Szülőfalumban egy kis Bakonyi településen éltem gyermekként, olyan csodálatos, élményekkel teli volt számomra, amelyet, míg élek, nem fogok elfelejteni. Az is igaz, hogy az emlékek egy idő után meg szoktak szépülni és csak a pozitív élmények kerülnek felszínre olyankor, mikor visszatekintünk. Nálunk is, mint legtöbb paraszt portán, többféle jószág volt, aminek gondoskodni kellett a megfelelő étkezéséről ugyanúgy, mint ahogyan mi sem elemózsia nélkül voltunk reggeltől estig. Azt azonban el kell mondanom, mert aki nem ismeri a falusi viszonyokat, nem tudja, hogy a háziállatok nagy becsben voltak mindenkinél. A gazda, a mi esetünkben természetesen Édesapám, már reggel jó korán, vekkeróra nélkül kelt fel és gyorsan felöltözve, mint ahogyan szokta mondani: „Kimosom a csipát a szememből a lavórban és már megyek is az állatokat megetetni” – már indult is a dolgát elvégezni.

   Legelőször az este elkészített tüzelőt meggyújtotta a konyhai sparheltben, majd egy nagy vasfazékban krumplit tett fel főni és vizet melegedni, de a sütőbe is került pár darab, majd a reggelihez. Utána kiment az istállóba, ahol általában két fejőstehén és néha kis borjak is nevelkedtek. Kiganézott (nálunk a trágyát hívták így és az istálló előtt volt felhalmozva a gané dombon. Innen szokták aztán kiszállítani a földekre szántás előtt) alóluk és friss szalmát hozott be az udvarról, majd szétterítette a jószágok alatt. Ugyanezt elvégezte a tikólban (tyúkól) és a kacsáknál, libáknál, majd a disznóknál is (sertések).

Általában mire a ganézásokkal végzett, a krumpli megfőtt a konyhában és Édesanyám is felkelve nekilátott a reggeli elkészítéséhez, Édesapám pedig megkezdte a jószágok etetését. A teheneknek szecskát, szénát készített, a disznóknak pedig moslékot. Előtte a krumplit összedarabolta, illetve az előző napról megmaradt étel is belekerült és azt meleg vízzel összekeverve öntötte a disznók vályújába.

    A szárnyasok etetése legtöbb esetében Édesanyámra hárult. A tyúkok, csibék, libák, kacsák ki lettek engedve a hátsó, úgynevezett gazdasági udvar füves területére, ahol azonnal elkezdték a kapirgálást, de azért várták, mikor a gazdasszony, gabonát, kukoricát is kiszórt eléjük. Paraszt embernek a jószág mindig első volt, mert abból éltek. A tehenek igavonók és tejtermék ellátók voltak, a disznók szintén a hús, és ami nagyon fontos volt, a zsír utánpótlásra voltak tenyésztve. Nem feledkezve meg a szárnyasokról, akik szintén a mindennapi tápláléklánchoz tartoztak, ezért elsőbbséget élveztek minden nap.

   Mikor mindennel elkészültek, akkor jött a kézmosás és a reggeli ideje. Addigra Édesanyám a konyhaasztalra készítette a szerény hozzávalókat. Egy kis főtt krumpli, házikenyér, tej hidegen és forralva, kis töpörtyű (tepertő), szalonna, kolbász és effélék, persze az utóbbiak inkább télen, a disznóvágások után. Kakaó akkoriban mifelénk nem nagyon volt, ezért Malátakávé és egyebek voltak, de nagyon jóízűen tudtuk ezeket elfogyasztani.

   Azt azért el kell mondanom így a 71. évem felé közeledve, hogy mialatt Áldott Emlékű Szüleim a korai felkeléssel idáig eljutottak, mi a bátyámmal, Gyulával még az igazak álmát aludtuk és még a reggelire hívó többszöri unszolásra is csak nagy nehezen akartunk előbújni az ágyból. Legtöbb esetben Édesanyám szólongatott bennünket, de ha nem kerültünk elő záros határidőn belül, akkor Édesapám, aki egyébként nem volt harsány hangú ember, kivétel az éneklés terén, megunva a könyörgést, elkiáltotta magát:

 

KELJETEK FEL LUSTÁK!

A KÓDIS MÁR A HETEDIK FALUT JÁRJA!

 

   Nyájas olvasó, ha esetleg nem tudnád, mifelénk faluhelyen a koldusokat hívták így, akik akkor is voltak már és a községeket gyalog járva próbáltak egy kis alamizsnát kérni a gazdáktól. Azért célzott Édesapám arra, hogy mi olyan sokáig lustálkodunk, hogy még a reggeli illatára sem akaródzunk felkelni.

       Az elmúlt hosszú évtizedekben sokat változott a világ. Nem lehet igazából áttekinteni, olyan óriási fejlődésen ment keresztül, ha csak a technikát emeljük ki a sok közül. Számomra még gyermekként nagy újdonság volt, amikor egy segítőkész szakember megmutatta, hogyan kell kristálydetektoros fülhallgatós rádiókészüléket készíteni mindenféle külső áramforrás nélkül. Még nagyobb volt az örömöm aztán, mikor az elkészült darabot már én fejlesztettem tovább, illetve újat készítettem és az ágyból tudtam hallgatni és több adó is bejött a tekercsen való csuzdás keresés következtében.

   Az is igaz, hogy volt nekünk egy kis „Néprádiónk”, legalábbis akkoriban így hívták, csöves készülék, amelyen a Kossuth és Petőfi rádió műsora volt hallható, de azt nem kapcsolhattuk be magunktól gyerekek, csak szülői felügyelet mellett. Felnőtt voltam már jócskán, de ha telefonálni akartunk, akkor ki kellett menni a Postára és onnan lehetett kérni a hívandó számot, amit aztán bekapcsoltak nekünk a fülkébe beszélgetésre. Ma már a számítástechnika óriási fejlődése következtében zsebből lehet kommunikálni a világgal és ki tudja, meddig fejlődhet még ez tovább?

   Édesapám egész nap dolgozott akkoriban. Az 50 – es években a bizonyos „Kétlakiság” idején délelőtt a Cuha völgyi Kőbányában, délután pedig egy kis ebédszünet után kint a földeken. Édesanyám ellátta a háztartásban lévő munkákat, főzött, mosott, takarított, a házi kertben veteményezett, mi pedig gyerekek, amiben tudtunk, segítettünk. Nem volt fürdőszoba, a konyhai lavórban mosakodtunk, fürödtünk, vagy nyáron egy kiszuperált, valahonnan kapott kád lett az udvarban a kútról telimerve vízzel és a Nap áldásos, ingyen energiája által felmelegedve, abban lubickolunk. Télen persze ez bonyolultabbá vált, mert a bezártság miatt erre nem volt lehetőség, de akkor is megoldottuk és nem mentünk koszosan az Iskolába sohasem.

   Nem emlékszem arra, hogy sok ruhánk lett volna, hiszen a paraszti világban szinte senkit nem vetett fel a pénz, persze a módosabb családoknál azért ez másabb volt. Nálunk megmaradt a tisztes szegénység, ahol, ha a ruha foltos is volt, de tiszta, erre Édesanyám mindig nagyon ügyelt. Szakadt ruhában ki nem tehettük volna lábunkat udvarunkból az utcára még hétköznap sem. Előfordult, hogy játék közben kiszakadt a ruha, de akkor sem korholt meg bennünket, mert ez is hozzátartozott a gyermekléthez. Ilyenkor kimosta és utána szépen megvarrta, nem volt ezzel sem probléma.

   A Vasárnapoknak mindig megvolt a maguk varázsa. Ilyenkor Édesanyám már korán feltette a sparheltre az ünnepi ebédet főni. Hétköznap legtöbbször hús nem került az asztalra, csak kivételes esetben, mert spórolni kellett vele. Igaz, hogy az udvarban nevelkedtek csirkék, kacsák, libák és az ólban legalább egy disznó hízott, de húslevest és friss húsokat csak Vasár és Ünnepnapokon ettünk. A disznóhúsok hűtő hiányában füstölésre kerültek, vagy esetleg megsütve a vindőbe kerültek a zsír közé és alkalmanként onnan lett belőle kimelegítve. Mindenből csak annyi lett megfőzve, amit legfeljebb hűtés hiányában 1 – 2 napon belül elfogyaszthattunk, anélkül, hogy megromlott volna. Sajnos nekünk még pincénk sem volt, mert ott azért a jó hűvös helyen már hosszabb ideig is elállt az étel.

   Édesanyám finom húslevese az óta is itt van az ízlelőbimbóimban, örökre elraktározva. Természetesen a cérnametélt is az Ő keze nyomát dicsérte, hiszen akkor, még ha volt is a boltban, ezért nem adtak ki pénzt a Szüleim. A második fogás rántott hús, esetleg pörkölt krumplival, esetenként nokedlival, tarhonyával, mert ezzel is szerettük. Zöldségfélék is megteremtek hozzá a kertben, amitől olyan finom íze lett, amit talán ma a különféle ízesítőszerek sem tudnak produkálni. Nem volt probléma az aranysárga gyöngyöző színnel sem a levesnél, hiszen az otthon nevelt csirkék zsiradéka szolgáltatta ehhez az ínycsiklandozó, szemnek is tetszetős látványt. Savanyúsággal sem volt gond, hogy ne lenne otthon, mert az üvegek ott sorjáztak a speizban, szintén hazai, saját kerti alapanyagokból, Édesanyám által saját recept szerint elkészítve.

   Sütemények és rétesek, azok soha nem maradhattak volna el még Vasárnap sem, hiszen ezen a téren is igazi szakember volt. A falunkban nagyon sok helyre hívták Őt Lakodalmakba is főzni és sütni. Olyant, mint rétest soha nem sütött csak egymagában, egyfélét, mert abból legalább kettő, de inkább többféle került az asztalra.

   Még most is kicsordul a nyálam, mikor ezekre gondolok. Az Istentisztelet a Templomban 11 órakor kezdődött. Általában háromnegyed körül szoktunk együtt, szépen felöltözve az ünnepi ruhánkba, elindulni. Addigra már minden étel elkészült, ezeket Édesanyám hátrahúzta a tűzhely hátsó részére, hogy melegen tartsa. Annyi ideje is volt még, hogy megfelelőképpen megtisztálkodva, csatlakozzon a Templomba menő kis négyes családi csapathoz. Odaérve mindenki elfoglalta helyét a szokásos ülésrend szerint és mire a harmadik harangszó is elhallgatott, vártuk a Nagytiszteletű Úr megjelenését.

Kellő áhítattal énekeltünk, hallgattuk a prédikációt és végül mindenki hazaballagott az otthonába, hogy az asztalt körülülve elfogyassza a finom ebédet. Nálunk legtöbb esetben nem is kellett felszítani a tüzet, mert még nem hűlt ki az étel. Természetesen, a katolikus családoknál is hasonlóképpen zajlottak a Vasárnapok.

    Most, hogy ezeket a sorokat pötyögtetem a számítógépembe, egy kicsit szomorú vagyok. Egyrészről azért, mert Drága Szüleim már Mindketten Örök Álmukat alusszák a Szülőfalum Református Temetőjében, másrészt ezek a Vasárnapok már ott sem az igaziak. Gondolom, a viszonyokat az Ország több helyén szerzett tapasztalataim alapján megismerve, már máshol sem azok. Ma már Nincs meg az igazi becsülete a Vasárnapoknak sem, ami a Családról és a Pihenésről szólt egykoron.

    Manapság divat nosztalgiázva beszélni az elmúlt időszak emberpróbáló éveiről, nehézségeiről, bajairól. Igaz, hogy voltak nehézségek és problémák, keserves emberpróbáló esztendők, de voltak derűs percei is életünknek. Gyermek és ifjúkorom szép emlékei voltak ezek.

„Csak a szépre emlékezem!” – zengi a régmúlt slágere is, amikor eszembe jutnak ifjúságom Karácsony estéi. Nagyon szép, emlékezetes esték voltak ezek.

        Hová lettek, merre tűntek a Szeretet Ünnepének meghitt, békés napjai, barátságos percei? Hová lettek azok a csodálatos Karácsonyi köszöntések, valamint a családi közös ünneplések, éneklések?

        Mi „suttyó” – legénykék a Karácsony Szent Estének közeledtével már előre összedugtuk a fejünket, hogy merre menjünk, merre legyen a köszöntési útvonalunk. Mikor együtt volt kis csapatunk, akkor mindnyájan felkerekedtünk, és sorra bekopogtattunk a házakhoz ezekkel, a szavakkal:

-          Egy - két verset mondanánk, ha meghallgatnák!

Erre a felszólításra / amennyiben szívesen láttak bennünket / a házigazda imigyen szólt hozzánk az ajtót szélesre tárva előttünk:

-          Mondjátok!

A szíves invitálás után közülünk mindig a legjobban éneklő legényke elkezdte a karácsonyi éneket.

 

    „Krisztus Urunknak áldott születésén,

      Angyali verset mondjunk szent ünnepén,

      Mely Betlehemnek mezejében régen

      Zengett e képen… „

 

Természetesen ezt az éneket csak a református házaknál daloltuk el, mert a katolikus családok ismertebb éneke a „Mennyből az angyal”– volt. Akkor még vallási felekezetre való tekintet nélkül tudtuk mindegyiket, mindnyájan. Az utolsó strófa elhangzásakor kórusban mondtuk hangosan, hogy az egész ház népe meghallja:

-          Kellemes Karácsonyi ünnepeket kívánunk az egész családnak!

A családfő ezután szívesen beljebb invitált bennünket a házba és megkínálta kis csapatunkat egy kis borral, pálinkával. Mikor még ifjabbak voltunk, akkor természetesen szaloncukor, alma és dió volt a jutalmunk, vagy egy kevéske kis aprópénz.

      Pelyhedző bajuszú legényke korunkban ez kicsit veszélyes játék volt, mert a keveset próbált szervezet még nem készült fel eléggé edzett az alkohollal való küzdelemre. Ezért bizony előfordult néha, hogy kiütéssel valamelyikünket legyőzte. Az évtizedek távlatából már bevallhatom, hogy egyszer engem is padlóra küldött a meggondolatlan „súlyemelés”

      Az történt, hogy nagyon finom pálinkája volt a Református Nagytiszteletű Úrnak, merthogy nála is szoktunk köszönteni. Mikor távozóban voltunk a 82. számú főútvonal felé vezető faluvégre, Mátyus Tamás bácsiék előtt megtörtént a baj. Nem jó helyen állt az egyik villanyoszlop és egy sasszé lépés következtében nekirántottam Bittmann Laci barátomat. Szegénynek majdnem betörött a feje. Manapság is jókat derülünk rajta, amikor eszünkbe jut az esemény.

 

Hol vagytok, ti régi szép Karácsonyi esték? Hol vagytok, ti gyönyörű dalos Karácsonyi ünnepek?

 

      Édesapám köztudottan szép hangú, dalos ember hírében állott kis Bakonyi szülőfalumban. Karácsony Szent Ünnepén, amikor a család összegyűlt az asztalnál a vacsorához, utána nagyon sokszor közös énekléssel fejeztük be a napot. Akkor még nem volt televízió, hogy órákra odaszögezzen bennünket a székeinkhez. Volt azonban bennünk egy olyan éneklési vágy, ami talán más napokon nem jött volna elő ennyire szépen belőlünk, mint Karácsonykor.

      Amikor édesapám zengő hangján elkezdte a „Krisztus Urunknak Áldott születésén” – című szép református éneket, mindnyájan az egész család csatlakoztunk hozzá. Felszabadultan és boldogan énekeltünk, elfeledve a szürke hétköznapok minden gondját és baját. Mikor az utolsó dallamsor is véget ért, új ének következett:

    „Az Úr énnékem őriző pásztorom                    23. zsoltár,

      Szívemet hozzád emelem                                 25. zsoltár,

      Perelj, Uram, perlőimmel                                 35. zsoltár,

      Mint a  szép híves patakra                               42. zsoltár”

 

       Talán egyetlen ilyen közös éneklésünk során sem felejtettük el, hogy elénekeljük a 90. zsoltárt, ami (Reformátusok Himnuszának is szokás nevezni) nekem még most is a  legszebb énekek közé tartozik:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram téged tartottunk hajlékunknak…” Ilyenkor úgy  éreztük, mintha újjászülettünk volna  testben és  lélekben egyaránt. Régi emlékeim között kutatva, manapság egyre  jobban hiányoznak ezek az együtt töltött csodálatos  esték, felszabadult hangulatú, vidám éneklések a  családdal. Ezek a  régi szép szokások mára  majdnem teljesen elkoptak, ellaposodtak. Most még talán nem tudjuk, hogy mit veszítünk velük, de  holnap már  minden késő lesz. A múltunkat azonban senki, soha nem veheti el tőlünk.

 

Hol vagytok, ti régi szép Karácsonyi esték? Hol vagytok, ti fiatal éveim máig is emlékezetes ünnepi percei?

 

Hol vagytok a Családdal együtt töltött napi étkezési szokások a konyhai asztalnál, nem, mint ahogyan sok helyen, mikor mindenki akkor eszik, mikor jónak látja, és még akkor sem tudnak megválni a mobiltelefonjaiktól, mikor tömik magukba a falatokat?

 Jó volna most beleülni egy  időgépbe, és  ha csak egy  pár percre is, de visszaszállni a  múltba. Együtt készülni a Szüleinkkel a Vasárnapi Istentiszteletre, majd onnan hazatérve Édesanyám finom „tikos”(gyermekkoromban hívtam így a tyúkhúslevest) levesét kanalazni és kirántott csirkéjét krumplival, ahogyan azt csak Ő tudta készteni. Újból közös énekléssel fejezni be azt és megköszönni Istennek, hogy a mai betevő falat is megadatott.

A családi fészek melegét, a család összetartó erejét manapság nagyon hiányolom már és ez nem csak a jelenlegi városomban hiányzik nagymértékben, hanem az én szeretett Bakonyomban és másutt is. Valóban jó volna egy időgép, ami néha visszavinne a gondtalan gyermekkorom világába.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2018. 10. 30

 

 

 

 

 

 

 

 

     


Szerkesztés dátuma: kedd, 2019. január 22. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 521


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: