„FALAK, TI DICSŐÜLT, RÉGI FALAK,MÉRT
NEM TANULHATTAM ÉN KÖZTETEK… ?”
Drága Édesapámra Emlékezve.
Édesapám élete végéig emlegette, hogy mi lett volna, ha Ő is elvégzi Pápán a Református Kollégiumban a Gimnáziumi iskoláit, mint a testvérbátyja Nagy Gyula, de mivel történelmietlennek tartotta, ez csak örökre megmaradt a szívébe zárva 1998.Június 4 – én délelőtt bekövetkezett haláláig. Jó tollú parasztköltő volt, aki 6 elemi iskolát végzett csak, de ódákat, elégiákat és szonetteket is írt irodalmi igényességgel. 16 éves korától megmaradtak a kéziratai, amelyek tükrözik azt a fejlődést, ami halálakor már olyan szinten mozgott, hogy méltán megérdemelné, hogy bekerüljön az irodalmi oktatásba. Igaz, hogy én lehetek szubjektív véleménnyel erről, de olyan szakavatott ember, mint Pomogáts Béla, aki az Írószövetség Elnökeként szavaimat megerősítve ezt írta róla 2002 – ben az „Alkonyati séta a Bakonyban” – című, válogatott verseit tartalmazó kötet előszavában:
Vallomás a történelemről
Nem ismertem személyesen Nagy Bálintot, már halála után találkoztam verseivel, majd emlékével is: Bakonyszentkirályon,az ott három esztendeje megrendezett Magyar Parasztköltészet Napján, amelyet a Magyar Írószövetség elnökeként kerestem fel. Válogatott verseit forgatva most ismét meggyőződhettem arról, hogy igaz ember és igaz szavú költő élt a Bakony mélyén, szinte teljesen elzárva az irodalmi élet műhelyeitől és mozgalmaitól.
Nagy Bálint egyik utolsó képviselője volt annak a népi irodalomnak vagy mondjam én is így: parasztköltészetnek, amely a két világháború közötti korszakban olyan nagyszerű alkotó egyéniségeket adott a magyar irodalomnak, mint Sinka István,a sárrétudvari Nagy Imre vagy az erdélyi Horváth István.
A népi kultúra,a népi hagyomány és a magas költészet,a magas költészeti hagyomány találkozásának és szerves rendjének a példáit mutatták fel ezeknek a költőknek, közöttük Nagy Bálintnak a művei is.
Maga a költő alig mozdult ki szülőföldjéről,igaz,két alkalommal igen messzire jutott el: a második világháború éveiben a keleti frontra,a távoli Oroszországba, élete vége felé pedig egy barátjának meghívására Amerikába. Máskülönben életét a Bakony mélyén élte le, mezőgazdasági munkában,a falusi élet örök ünnepeiben és hétköznapjaiban. Ezt az öröknek tetsző ( mégis változó ) falusi, paraszti életet örökítették meg versei is: a mezei munkát,a családi élet eseményeit,a bakonyi táj szépségét,a természet örök rendjét.
Igaz, ezt a nyugalmas költői rendet időről – időre felforgatta a zajló történelem: Magyarország trianoni megcsonkítása,a második világháború,a Rákosi – korszak rémuralma, az ötvenhatos magyar forradalom. Nagy Bálint versei ezekről a történelmi megrázkódtatásokról is hírt adnak, és főként ezeknek a megrázkódtatásoknak a lelki következményeiről. Van egy szép verse,a címe, Berzsenyi Dánielre rímelve: Magyarokhoz. Ebben a versében a harmincas évek végének,a negyvenes évek elejének eseményeiről ad számot, midőn úgy látszott, hogy a történelem elhozta a trianoni igazságtalanságok legalább részletes jóvátételét. Maga a szövege is szinte az ódákat zengő Berzsenyi magasan ívelő pátoszát idézi fel: „hová tűntek a cikázó villámok / Nagy Hunniának dörgő egéről ? (…) Trianon nem kovácsol kriptát, / Ez a nemzet újra élni akar ! „
A versek többsége mégsem az ódák magaslati levegőjétől kapott erőt: csendes líra, gyakran elégikus érzés, személyes és közösségi fájdalom szólal meg bennük. A mindig is meggyötört, gyakran kisemmizett magyar parasztság fájdalma és panasza. Ez a panasz csendes, megbékélést kereső. Nagy Bálint egy 1944 Karácsonyán lejegyzett költeménye : a Bakonyszentkirályi Karácsony 1944 – ben című a néhány napos szabadságra hazatért katona fájdalmát fejezi ki. Nem sokkal ezelőtt, egészen közel Nagy Bálint szülőfalujához : Szentkirályszabadján ( egy ugyancsak Szent István királyról elnevezett községben ) egy másik, immár klasszikus magyar költő örökítette meg az általa átélt háborús tragédiát és vetett számot a személyes pusztulás bizonyosságával. Radnóti Miklósra és az ő Negyedik razglednicájára gondolok. Ez volt a költő utolsó verse 1944. október 31 – én. Két költői sors, két költői pálya: egy parasztköltőé és egy klasszikusé, egy szabadságos katonáé, akire a front, és egy üldözött munkaszolgálatosé, akire az erőszakos halál várt. Mégis van közöttük valami mélyebb rokonság: mind a ketten „költőként”: parasztköltőként vagy klasszikus alkotóként élték át a háború szörnyűségét és tettek róla vallomást. Mindkét vallomás mögött ott sötétlik a gyilkos magyar történelem.
Ez a történelem szólal meg Nagy Bálint,a bakonyszentkirályi parasztköltő válogatott verseiben.
Pomogáts Béla
Természetesen szerette Ő is, ha a versei elnyerik a hallgatóság tetszését, de soha nem dicsekedett vele, mert természetes volt számára, hogy a paraszti munkák közepette is megállt még az ekeszarva mellett is, hogy a zsebében lévő noteszába lejegyezze a gondolatait. Büszke volt arra, hogy testvérbátyja Gyula Pápán tanulhatott és ezt le is írta az 1990 – ben megjelent, „Hol van már a paraszt” – című életrajzi kötetében:
„… Ketten voltunk gyerekek otthon, mert Gyula bátyánk kollégiumba ment Pápára. Ő volt a legidősebb gyerek, és fölfigyeltek rá a tanítók. A falusi papoknak a Dunántúlon ki volt adva, hogy a tehetséges gyerekeket irányítsák Pápa felé. Az akkori tiszteletes úr rábeszélte édesapámékat, hogy taníttassák Gyulát. Ő is vitte el Pápára a kollégiumba. Jól tanultunk mi mindhárman, de csak Gyula tanulhatott. Sokba került a tanulás. Én is föl voltam véve a pápai kollégiumba, de aztán meggondolták a dolgot édesapámék. Nem bírták volna, pedig tandíjat nem kellett fizetni semmit, mert ingyenes tanuló volt a Gyula bátyám. A jeleseknek nem kellett fizetni. Mégis. A lakás, a ruha sok pénzbe került. Lakást is kapott volna a kollégiumba, ahol Petőfi is tanult, de a tanárok azt mondták, hogy jobb lesz, ha családhoz kerül a városba. Voltak a városban kijelölt családok, akik diákot vállalhattak. A városi tanács javasolta az iskolának, hogy mondjuk a Horváth Jánosékhoz oda lehet tenni egy diákot, de a Kiss Jánosékhoz már nem, mert nem olyan a család. Nem számított, akármilyen vallású volt a család, ha katolikus, ha zsidó, ha református, csak az számított, hogy rendes család legyen. Akkor ajánlották. Az is sokba került. Így aztán a Gyula tanult csak. Azért ha otthon volt, neki is dolgoznia kellette, ugyanúgy, mint nekünk… Gyula jeles tanuló volt végig, ezért aztán később állami ösztöndíjas lett, és Angliában, Franciaországban is tanult. Sok jutalmat kapott, pályadíjakat is nyert. Még Amerikába mehetett volna tanulni egy évre, de meghalt szegényfeje tüdővérzésben, 33 éves korában…”
Veseiben többször írt a legendás Pápai Kollégiumról, ezek közül most kettőt említenék meg:
A 450 ÉVES PÁPAI
KOLLÉGIUMNÁL
Köszöntelek ódon, régi város,
Köszöntelek, te vén Főiskola!
A lelkem ma örömmel határos,
Az ősi tűz vérem átlobogja.
Ti láttátok régi, öreg falak
A fáradt Költő mikor ideért,
Patrónusok, segítők akadtak –
Görcsös botját ledobta – s a mundért.
Innen indult el hősi útjára,
Agyába szedve sok – sok tudományt.
Itt hallgatta, szerette, csodálta
Tarczyt, a tudomány professzorát.
Itt tanulta meg tisztán, igazán
Szeretni ezt a gyönyörű hazát.
S bármerre járt, tűzön, vízen, csatán,
Vérében hordta ezt az iskolát.
Falak, ti dicsőült, régi falak,
Mért nem tanulhattam én köztetek…?
Bennem örök, fájó kérdés marad,
Szívem most is égetik a sebek.
-Köszöntelek, drága város újra,
Köszöntöm itt a régi köveket.
-És áldott a Költő hősi útja,
Segesvár mellett, aki elesett.
Pápa, 1981
A MEGÚJULÓ PÁPAI
REFORMÁTUS KOLLÉGIUMHOZ
Mit ledöntöttek a barbár kezek,
Emeljétek föl a tiszta Írást.
Tegyétek föl régi szép helyére,
Hirdesse ott az ég: szent Ragyogást.
Hogy kiáltsanak az ősi fák:
Istennek, Hazának, Tudománynak!
Volt egy kor, mely Hitet, Hazát rontott,
Beteggé lett mélyen a szívgyökér.
Csak kóborolt sivatagban a nyáj,
Üldözött volt a jó Pásztor, Vezér.
De újra szólt, zengett az Úr szava:
Nyíljék meg újra a Főiskola.
Gyertek ide ifjú új magyarok,
Gyújtsátok föl itt a régi lángot,
Mely ragyogjon időtlen időkig
És töltse be az egész világot.
Hogy kiáltsanak az ősi falak:
Istennek, Hazának, Tudománynak!
Bakonyszentkirály, 1991
Talán nem véletlen az sem, hogy rám is milyen nagy hatással volt a legendás Iskolaváros Pápa, amelyről Nagy Gyula Református Lelkész Nagybátyám fennmaradt hagyatékából, valamint Édesapám elbeszéléseiből szereztem tudomást. Nem beszélve arról, hogy jómagam mega Pápai repülőtéren töltöttem le a tényleges katonai szolgálatomat. 1966. 11. 24 és 1968. 12. 13 – között és nekem is a szívemhez nőtt. Édesapám valójában soha nem volt megkeseredett ember, mert a verse nem erről szól, még a bánatos hangvétele miatt sem, mikor megírta a címadó írásomban szereplő gondolatait:
„FALAK, TI DICSŐÜLT, RÉGI FALAK, MÉRT
NEM TANULHATTAM ÉN KÖZTETEK…?”
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 02. 01. Péntek Délután 14:20
