ÚJRA ITTHON. RÁKOSI. HAZAÁRULÓK LETTÜNK. Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő: „Hol van már a paraszt” - című életrajzi kötetéből


ÚJRA ITTHON.  RÁKOSI. HAZAÁRULÓK LETTÜNK.  Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő:  „Hol van már a paraszt” - című életrajzi kötetéből

 

 

 

 

 

 

 

 

ÚJRA ITTHON.

RÁKOSI. HAZAÁRULÓK LETTÜNK.

Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő:

„Hol van már a paraszt” - című életrajzi kötetéből

 

   „Komáromba vittek bennünket. Az állomásról bekísértek bennünket a földalatti Igmándi Erődbe, ott igazoltattak bennünket. Ha jól emlékszem, ezren jöttünk katonák meg valami 500 levente. Mikor odatereltek bennünket az állomásról, egy zászlós már egy hosszú névsort olvasott. A felolvasottak közül, aki ott volt, azt mindjárt el is vitték ismeretlen helyre. Ezeket már várták itthon. Biztos csinálhattak valamit a zsidók ellen. Nyilasokat is kerestek. Rólunk is nehezen hitték el, hogy kórházban voltunk, mert nem volt róla papírunk, és Németországba jobbára csak a nyilas érzelműek mentek el a polgári lakosságból. Szegény zsidók, azt sem tudták, kire haragudjanak! Mindenkire haragudtak akkor.

   Az volt az érdekes, hogy abban az Erődben a Rákosiék által internált, büntetett csendőrök voltak. Őket alkalmazták rendet csinálni. Puskájuk nem volt, de a kakastoll megvolt a sapkájukon. Meg aztán mellettük egy – két ilyen modern, demokratikus, rongyos ruhájú, rongyos könyökű rendőrgyerek volt. A csendőrök rendezkedtek ott, mintha csendőrvilág lett volna. Rájuk bízták.

   Három ávós legény igazolt engemet is, mint mindenki mást, Komáromban, 1945 decemberében. Egyenként vittek be bennünket az igazolásra.

„Na, hazaáruló! Mennyi tagsági díjat fizetett be a nyilasokhoz?” Mert, minket, akik Nyugatról jöttünk, hazaárulónak mondtak.

 „Ide figyeljen! – mondtam -, ha fizettem volna, megmondanám? Majd ha bolond volnék!”

„Rendfokozata?”

Akkor őrmester voltam. Az igazolványomban is az volt bevezetve. Mondom:”

Szakaszvezető”. Tudtam én, hogy ez nem stimmel, hiszen aki a Szálasi alatt lett előléptetve, attól elvették a rendfokozatot. Volt olyan százados, aki csak hadnagy lett.

„Mikor lett őrmester?”

„45. februárban.”

„Szálasi léptette magát elő, ugye?”

„Nem ő, csak az ő ideje alatt lettem előléptetve. Egyébként 8 éve vagyok már katona, illő volt” – mondtam.

„Mikor lett szakaszvezető?”

„Győrszabadhegyen, 38 – ban.”

„Tudja igazolni?”

Volt ott egy Rédei gyerek, az igazolt. Szóval elkezdtek ott taszigálni.

„Nem voltam én nyilas!”

Összevesztünk.

„Nem érdekes, nem törődöm én vele, ha örökre lefokoznak is, nem akarok én többet katona lenni!”

Majdnem megvertek ott. Pofáztam. Aztán gondoltam, hogy jó lesz elhallgatni, még a végén megcsípnek itt, aztán nézdegélhetek! Kiengedtek.

   Mikor igazoltak minket, azt mondták, be kell mennünk a városba, ott szerelnek le minket. Éjjel. Leszereltek, pedig nem is igen volt mit leszerelni. A hátizsákomban volt egypár doboz cukorka, csokoládé, a nagyobbik fiam már akkor megvolt, de még csak nem is láttam már harmadik éve, neki hoztam. Egy hatalmas nagy teremben igen rendezte ott a népet egy hetyke - fetyke törzsőrmester. Nemigen szedett el senkitől semmit. Állunk a sorban. Abban a hatalmas teremben egyetlen, talán 15 – ös égő, ha égett fönn. Mikor közeledik hozzám, rám mutat:

„Maga bontsa ki a hátizsákját!”

„Ejnye – mondom magamban – hát mi van itt? Rám jár a rúd? Senkit meg se igen néz, csak engem?” Akarom kibontani:

„Hát nem ismersz meg, pajtás?”

Cseszneki volt! Legénykori haverom, zupás törzsőrmester. Most is megvan még. Honfi Pisti. A tsz – nél bognárkodik. Ott volt.

„Jól rám ijesztettél!” – mondom.

„Te! – azt mondja – vigyél innen ruhát, amennyit akarsz!”

Volt ott amerikai, bolgár, román, magyar ruha, lábbeli, minden.

„Nem kell nekem semmi. Örülök, ha ettől is megmenekülök.”

Hoztam civil ruhát is magammal, átöltöztem, az egyenruhámat meg nekiadtam az egyik rongyos ruhájú rendőrnek. Szép kimenőruhám volt pedig, piros parolinnal, rajta a szakaszvezető rendfokozat, mert az őrmesterit már nem tettem föl. Lett volna rá idő, de nem akartam – úgyis vége lesz itt mindennek. A rendőr felöltözött rendesen, rátette a rendőrszalagot a kezére, nézegette magát. Jól állt rajta a ruhám.

   Adtak egy papirost, hogy jelentkezzem a zirci katonai parancsnokságon. Zircen volt az utolsó állomás. Bemegyek:

„Jó napot kívánok!”

„Jó napot” – mondja a százados.

„Százados úrnak alázatosan jelentem, hadifogságból megjöttem.”

„Keletről vagy Nyugatról?”

„Nyugatról.” Huhú! Mondja ám:

„ Piszkos hazaáruló, nem szégyelli a pofáját, még azzal dicsekszik, hogy ő Nyugatról jött!”

Így gyűlölködött velem. Mikor kibeszélte magát, mondom neki:

„Százados úr!”

Azt mondja:

„Nem vagyok úr! Elvtárs vagyok!”

Jól van, álldigáltam ott.

„Akkor ide figyeljen százados elvtárs! Mi már találkoztunk valahol.”

„Ilyen emberrel én soha nem találkoztam!”

Majdnem azt mondta, hogy ilyen rongy emberrel.

„Nem?! Hát ide figyeljen! Magának az édesapja urasági ispán volt a papok birtokán, Hecsepusztán, Győr mellett. Az öccse karpaszományos őrvezető volt a gyalogsági laktanyában, maga pedig karpaszományos volt a határvadász laktanyában, Győrben. Magának volt egy húga, a Vali. Férjhez ment már?”

 Néz, néz rám.

„Honnan ismeri maga az én húgomat?”

„Magát is ismerem. Többször voltam én maguknál.”

„Maga volt az a tüzér tizedes?”

„Én. És most azt mondja nekem, hogy mért kellett velem így beszélnie?”

„Mindenkivel így beszélünk, aki Nyugatról jött. A keletiekkel nem. Tessék, gyújtson rá!”

Elbeszélgettünk még jó sokáig vele.

„Ide figyeljen! – mondom -. mire jó ez a szélhámoskodás itten?”

„Így kell beszélnünk mindenkivel, aki Nyugatról jött.”

Szinte hazaárulókként kezeltek, mert a ruszkik ellen harcoltunk. Rákosiék. Itt volt a baj!

   Egy orvos még megvizsgált. Az egyik ujjamat eltörte egy szilánk, le is akarták akkor venni, de aztán csak elkötötték. Azt mondja ez az orvos, hogy csak Szombathelyen van katonakórház a Dunántúlon, beutalnak oda, majd eltörik és szépen fog összeforrni.

„Isten ments, hogy még egyszer eltörjék! Ilyen se lesz, mint most, most legalább megvan valahogy.”

Hazajöttem. Itthon nem állt a testemhez semmiféle munka. A háború alatt nem forgattam mást, mint a műszert, és finom tenyereim lettek. Akármerre mentünk, semmi se tetszett. Mindig csak azokat sirattam, akikkel együtt voltam. El lehet képzelni: 5 – 6 évet, sőt, volt, akivel 8 évet is töltöttem együtt!

 Sokan kihullottak közülünk, elvesztek, elpusztultak, őket sajnáltam mindig. Később aztán csak belejöttem a munkába. Muszáj volt dolgozni, ha enni akartam.”

 

 

Nagy Bálint

 

A fotó nem színes, csak színezett az eredeti fekete - fehér fénykép alapján

 

 


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2019. április 7. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 351


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: