TOLLFOSZTÁS BAKONYSZENTKIRÁLYON Gyermekkori emlékeimből


TOLLFOSZTÁS BAKONYSZENTKIRÁLYON  Gyermekkori emlékeimből

 

 

 

 

 

 

 TOLLFOSZTÁS BAKONYSZENTKIRÁLYON

Gyermekkori emlékeimből

 

  Eddigi életemből (72. évemben járok ma már) elég sokat éltem Szülőfalumban Bakonyszentkirályon ahhoz, hogy ezeket a régi, praktikus „szokásokat” soha ne feledjem el. Ezek igazából nem is szokások, hagyományok voltak, hanem a falusi élet velejárói. A libák és kacsák tollai szolgáltatták az akkori ágyak vánkosainak, dunyháinak (mifelénk nem dunnának hívták) a puha belevalóit, amelyekben jól átmelegedve lehetett aludni még akkor is, mikor már a kályha kihűlt a szobában Télen és a hidegebb napokban.

Emlékezetem szerint talán nem is volt olyan porta, akár parasztok, vagy iparosok laktak ott, akiknek az udvarában napközben ne kapirgáltak volna a tyúkok mellett kacsák és libák, akik aztán később élelemmé és ágybetétekké ne nemesültek volna a szorgalmas asszonyi kezek közreműködésével. Természetesen csak Tavasztól késő Őszig, mert télen például nálunk a tehénistálló előterében lévő ólakban tartózkodtak, már amelyek nem kerültek veszteséglistára.

   Nagy keletje volt akkoriban a házi hízott libáknak és kacsáknak, amiket általában nálunk a Mihály napját követő Búcsúban tették az asztalra a vendégek elé jó ropogósra sütve. Ez legtöbbször Októberben volt, de előfordult, hogy Szeptember végére esett a nevezetes esemény. Manapság sajtos nem nagyon van úgynevezett Búcsú a falunkban sem, helyette felváltották azt a Falunapok, amelyek Augusztus 20 – ra, Szent István ünnepére vannak kiélezve. Nosztalgiázom, mert eszembe jutnak azok a régi Búcsúk, amikor még a Cseszneki Nyári zenekar húzta a talpalávaló két napon keresztül. Édesanyám nagy tudással rendelkezett a libák – kacsák tömésének tekintetében, mert előfordult az is többször, hogy futottak hozzá a szomszédasszonyok sietve, mert félretömték a jószágot és fulladozott:

-Irénkém segíts, mert még szükség lenne további tömésre, nem elég kövér a libám a levágáshoz!

Természetesen ilyenkor abbahagyta bármit is csinált, mert a jószág élete volt a fontos. Ügyes kezeivel a gégét simogatva, masszírozva lerendezte, hogy a gazdája még további súlygyarapodásra tudja noszogatni a majdnem megfulladt pácienset. Nem győztek hálálkodni neki utána is. Akkoriban még nem nagyon voltak azok a bizonyos tömő tölcsérszerű kisegítő eszközök, de bizony azokkal is előfordultak balesetek.

   Lassacskán mikor elég toll gyűlt össze, természetesen megmosva és jól kiszárítva, ami évekig is eltarthatott, hogy elég mennyiség legyen belőle a fosztáshoz. Ezt legtöbbször a téli estéken végezték, amikor egyébként sem volt már annyi dolog a ház körül. Ilyenkor összegyűltek nálunk a konyhában, ahol körülülték a széjjelhúzott asztalt és elkezdődött a fosztás. Közben persze úgy jó asszonyosan, egymás szavába is néha belevágva állandóan foly a diskurzus. Felnőtt férfi egyedül csak Drága Édesapám volt jelen, aki az úgynevezett „szennyesládán” ülve figyelte a munkálatokat. Előfordult, hogy valamelyik szomszédasszony, legtöbbször Sarus Lászlóné Boris néni odaszólt neki:

-Bálint bácsi, de nagyon csendben van!

-Minek szóljak bele, hiszen Ti beszéltek éppen eleget!

Ha már egyszer megszólíttatott, természetesen mesélni kezdett, mert azt nagyon szeretett. Legszívesebben a katonai életről a Doni csatákról szólt az igaz meséje, hiszen részese volt a II. magyar Hadseregnek, akinek a legnagyobb része odaveszett. Előfordult az is, hogy addig unszolták, amíg elővette a jegyzetfüzetei valamelyikét és a gyönyörű verseiből olvasott fel az asszonyságoknak. Mi a bátyámmal, Gyulával is sokszor ott lábatlankodtunk addig, amíg Édesanyám el nem küldött bennünket lefeküdni.

   Legtöbbször tudta Édesanyám, hogy melyik nap végeznek a tollfosztással, mert az ilyenkor egy különleges nap volt. Édesapám ezt az estét csak egyszerűen „Paszitának” hívta. Persze igazából ezt a kifejezést legtöbbször a keresztelő utáni lakoma, vendéglátáskor szokták használni, de Édesapám akkor is annak nevezte. Ilyenkor Édesanyám már napközben finom süteményeket, réteseket sütött, amik letakarva ott voltak a kredenc és a sparhelt közötti széken. Mikor az utolsó fosztott tollacska is belekerült a vászonzsákba, az asztal le lett takarítva és a finomságok a helyére kerültek. Természetesen egy kis házi málna is odakerült szódával, de az Édesanyám által Fináncoktól tanult, tűzhelyen készített házi pálinka és az abból készített finom likőr sem hiányozhatott.

   Egyébként az utolsó napot sem kapkodták el, mert előfordult, hogy a beszélgetés, evés – ivás hosszabb ideig eltartott, mint mikor a tollfosztás dandárja volt. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Édesapám jó nótás emberként ezen a téren is megfelelő hangulatot tudott teremteni még akkor is, ha jóformán a likőrt is csak nyalogatta. Józan életű ember volt, aki ha jól emlékszem a pálinkát meg sem itta. Mindig volt egy kis saját készítésű borunk is, ami szintén ilyenkor nem maradhatott bent a spejz hűvösében. Végezetül elmondhatom, hogy ezek a régi szép emlékek, amik ma már csak itt belül vannak meg, jelenleg már a modern világban feledésbe merültek, vagy merülnek. Mindenféle flancos ágyneműbe való vacakok kerülnek a párnákba és dunyhába, ami minden, csak nem ugyanolyan érzés, mint amiket adott a liba és kacsatollal töltött.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2019. 05. 15. Szerda Délelőtt 9:45

 

 

A fotó csak illusztráció. Minálunk nem is fértek volna ennyien el.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2019. május 15. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 55


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: