Valamikor nagyon régen elkezdtem egy fantasztikus regény írását, ami akkor abbamaradt. Ma került ismét a kezembe, illetve a gépre elmentett anyagok közül néztem bele ismét. Lehet, hogy egyszer még lesz belőle valami, ki tudja

AZ ARCTALAN SZERELMES

(Regényrészlet)

FELTŰNIK AZ IDEGEN

      Krisztina rémülten hátrált az ágy felé, miközben agya pattanásig feszülve lázasan dolgozott. Nem hallotta a halk, suttogó szavakat, de a homloka erősen lüktetni kezdett, amikor eljutottak a tudatáig a láthatatlan, megfoghatatlan gondolatok. Hátrált, egyre csak hátrált, mert mindenre elszántan elhatározta, hogy ma végére jár a dolognak.

 -Nem hisztek nekem! Ugye nem hisztek nekem? – kiáltotta még délután is Lacinak és a barátjának, akik csak nevettek mikor elmesélte a történteket.

 -Képzelődsz Krisztikém! Képzelődsz, mert olyan élénk a fantáziád! Estére lefekvés előtt vegyél be egy erős nyugtatót és akkor békés lesz az álmod! – azzal át akarta fogni a lány vállát, aki még mindig hatása alatt állott a tegnap éjszakai eseményeknek.

 -Menj a fenébe a lökött barátoddal együtt. Mindketten korlátolt agyúak vagytok, mert nem hisztek nekem. Érzem, hogy veszély fenyeget. Nem tudom, hogy mi fog történni velem, ha folytatódik, ami tegnap, tegnapelőtt és Vasárnap zajlott a lakásomon. Először én is azt hittem, hogy álmodom, amikor legelső éjszaka felébredtem a suttogó hangokra. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy hallom a szavakat:

 „Krisztina, életem, szerelmem. Csak az enyém lehetsz, senki másé. Enyém már a gondolataid világa, agyad minden zegzugos rejteke. Már csak a tested van hátra, ami kell nekem. Kellesz nekem, enyém leszel” – azzal éreztem, hogy láthatatlan kezek lehúzzák rólam a takarót, és én ott feküdtem az ágyon teljesen ruhátlanul.

     Ijedten húzódtam a fal felé, hogy elérjem az éjjellámpa kapcsolóját. Ekkor hirtelen egy kattanást hallva kivilágosodott a szoba. A helyiségben azonban rajtam kívül nem volt senki.- Amikor a lány idáig ért az elbeszélésben, akkor vette észre, hogy a fiúk tényleg faképnél hagyták és elmentek.- Ezek nem hiszik el, amit meséltem, pedig igazam van. Tényleg hallottam azokat a suttogó hangokat, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy eljutnak a tudatomig a gondolatok az idegen részéről. Idegennek neveztem el magamban, mert nem tudtam, nem tudhattam, hogy ki is ő valójában. A nem hallható, de érzékelhető beszéd azonban egy bársonyos férfihangra emlékeztetett. Vagy talán megőrültem volna? Nem! Azt nem hiszem!

     Ezek a délutáni események egy pillanat alatt játszódtak le a lány emlékezetében, amikor rá kellett ébrednie a valóságra. Az idegen ma ismét eljött hozzá és akarja őt. Érezte a levegőben, hogy valami vibrál körülötte, amikor összerezzent egy impulzusra:

„Krisztina kedvesem. Ne félj tőlem. Nem bántalak” – fogta fel az agya a jól ismert, hang nélküli gondolatokat. A lány ekkor már majdnem odaért az ágyhoz, amikor hirtelen olyan nyugodtságot érzett, hogy visszafordult és megállva, elszántan halkan így szólt:

 -Könyörögve kérlek idegen. Légy szíves hagyj békében! Mit akarsz tőlem: Miért akarsz bántani? Mit vétettem neked, hogy napok óta üldözöl a gondolataiddal és befészkeled magadat az agyamba? Eddig olyan boldogan éltem a magam kis életét ezen a földön. Hirtelen azonban jössz te és felborítod a lelkem nyugalmát. Mit akarsz tőlem? Miért rémítgetsz halálra a szerelmet sugárzó gondolataiddal? Mondd miért? – szólt a lány és eszméletlenül elvágódott a földön.

     Éles hangon felberregett a bejárati ajtó feletti csengő, amikor a lány mély álmából felriadt. Meglepetéssel tapasztalta, hogy fekszik az ágyon, állig betakarva. Arra még emlékezett, hogy az este a fürdőszobából jövet lepte meg az idegen ismét. Akkor még arra sem maradt ideje, hogy a hálóköntösét magára vegye. A csengő hangjára lerántotta magáról a takarót és az ágy melletti székről önkéntelenül magára akarta kapni a ruhadarabot. Ekkor azonban meglepetéssel tapasztalta, hogy a köntös rajta van. Amikor ájultan feküdt, valaki felöltöztette, és ágyba fektette.

     A csendet ismét a csengő éles berregése szakította meg. A lány sietve odaszaladt az ajtóhoz és kikémlelt a rászerelt kukucskáló nyíláson. Sándorfi László állt a küszöb előtt és türelmetlenül várakozott.

 -Nyitom már Lacikám. Hagyd már abba ezt az iszonyú csengetést! Felvered az egész házat, akkora zajt csapsz. Mit akarsz itt éjnek idején? Olyan hirtelen elrohantál a barátoddal, hogy még köszönni is elfelejtettél. Mit akarsz itt ilyenkor?

 -Ébredj már fel Krisztikém az Isten szerelmére! Délután három óra van, ha nem vetted volna észre!

 -Miket beszélsz? Délután három óra? Milyen délután és milyen három óra? Mi van itt tulajdonképpen?

 -1989. február 3 és Péntek napja. Ilyen késő délután te sohasem szoktál szunyókálni. Mi van veled, hogy már második napja be sem teszed a lábadat a munkahelyedre. A főnököd hívott fel telefonon ma ebéd után, hogy miért nem mész be dolgozni. Beteg vagy talán?

 -Észnél vagy kedvesem? Miket beszélsz te itt összevissza? Azt mondod, hogy Péntek van és délután három óra? Istenem! Ez nem lehet igaz! Mit csinálhattam én Szerda este óta itt a lakásban?

 -Hát itthon voltál kislány? Ez nem lehet igaz! Többször is próbáltalak elérni telefonon, te nem vetted fel sohasem. Hogy lehet ez. Mivel tudod ezt megmagyarázni?

 -Várj, csak kérlek. Engedd meg, hogy gondolkozzam egy kicsit. Emlékszel még Szerda délután arra, amit neked és hitetlen barátodnak meséltem?

 -Persze hogy emlékszem! Valami éjszakai suttogó hangról zagyváltál összevissza rémmeséket. Azért is hagytunk faképnél az Andrással. Teljességgel képtelenségnek tartottuk azt, amit mondtál.

 -Pedig nem volt képtelenség hidd el! Tegnapelőtt este ismét meglátogatott az idegen. Éppen akkor lepett meg, amikor fürdés után meztelenül mentem az ágyhoz a köntösömért. Arra még emlékszem, hogy beszélt hozzám, illetve értettem minden gondolatát, majd elájultam. Pillanatnyilag többre nem futja az emlékezetemből. Egy dolgot azonban biztosan merek állítani. A szobában nem volt rajtam kívül senki. Ha ott tartózkodik valaki azt látnom kellett, volna, de én nem láttam senkit, pedig fényárban úszott az egész szoba. Hisz te is tudod, hegy nem szeretem a félhomályt… még az ágyban sem… kettesben.

 -Megint csak azt mondom, hogy képtelenség, amit állítasz Kriszta! Az nem lehet, hogy Szerda óta aludtál a jó meleg kis ágyikódban, állig beburkolózva. Nem! Ez teljesen képtelenség! Ezt nem hiszem el. Érted kislány? Egyszerűen hihetetlen, amit állítasz.

 -Ha nem hiszed, akkor menj a fenébe! – felelte a lány és kinyitotta az ajtót a fiú előtt.

 -Ne bomolj szerelmem! Hagyd, abba kérlek és csukd be az ajtót. Érts meg engemet is. A legboldogabb ember lennék a világon, ha most hinni tudnék neked. Elhiszem, hogy zaklatott és feldúlt vagy. Mondd csak, mennyi nyugtatót vettél be Szerda este lefekvés előtt, ahogy javasoltam?

 -Nagyon jól tudod, hogy nem élek sem nyugtatóval, sem altatóval. Nem szeretem még a szagát sem a gyógyszereknek. Nem vettem be semmit, sem Szerdán, sem Kedden, sem azelőtt! Értsd meg végre te lökött alak, hogy félek az idegentől! Félek tőle, és mégis várom, hogy újból felbukkanjon. Ez kész őrület. Most is úgy érzem, mintha itt lapulna az agyam egyik szögletében. Teljesen dilis vagyok, hogy állandóan ez jár az eszemben. Nem fér a fejembe, hogy én, aki nem vagyok valami hosszan és mélyen alvó, majdnem két napig aludtam egyvégtében: Ebbe bele lehet őrülni.

 -Nyugodj meg kedvesem, nyugodj meg. Majd elmúlik ez az állapot. Rendbe jössz, és akkor elfelejted ezeket a szörnyűségeket. Légy szíves öltözz fel és elmegyünk egy jó pszichiáterhez. Meglátod akkor teljesen, kigyógyulsz a rémálmaidból.

    Mikor a lány ezt meghallotta, dühösen ráförmedt a fiúra:

 -Mondtam már, hogy menj a fenébe a hülye ötleteiddel!

Ne hidd, azt hogy őrült vagyok és képzelődöm. Nem megyek veled sehova sem! Légy szíves hagyj békén most és mindenkorra! Úgy látszik a te szerelmed az ágy végénél véget ér. Neked is csak addig voltam jó, amíg széttártam a combjaimat és közéjük hatoltál. Menj a pokolba! – azzal lekuporodott az ágy sarkára és halkan elkezdett sírdogálni.

     A fiú úgy gondolta, hogy legjobb lesz, ha most magára hagyja a lányt. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és fütyörészve kilépett a ház kapuján…