„HŰSÉGET SZÁMOMRA ÖRÖKÜL JUSSOLTÁL.” Ma lennél 105 éves Drága Édesapám.

„HŰSÉGET SZÁMOMRA ÖRÖKÜL JUSSOLTÁL.”

Ma lennél 105 éves Drága Édesapám.

Nagyon nehéz nekem most megszólalnom, mikor Édesapámra emlékezem, aki ha élne, ma éppen 105 éves lenne. Egy olyan Édesapáról, aki 6 elemit végzett parasztember volt, de olyan irodalmi tevékenysége bontakozik ki a hagyatékából, ami a klasszikusok sorába kellene, hogy beemeljék. Ódákat, elégiákat, szonetteket ugyanolyan könnyedén és míves fogalmazásban rótt papírra, hogy aki olvassa, azt hiszi, az alkotója valami magas iskolai végzettséggel rendelkezett. Persze tudom azt, hogy az iskolai végzettség nem szintmérője a műveltségnek és Ő az életének minden pillanatában ezt be is bizonyította. Legyen az Paraszti Munka, Emberség, Tisztesség, Hűség, Haza és Családszeretet, valamint a Protestáns Hite egyaránt. Nem emlékszem arra, hogy kisgyermekkoromban az ölébe ültetett volna, de arra igen, hogy az unokáinak még négykézlábra is ereszkedett és „lovagoltatta” Őket.

Büszke volt Magyarságára és fájó szívvel beszélt a Trianoni gyalázatról és ezt élőszóban és írásaiban is gyakran megemlegette. Nem szerette a felkapaszkodott, úri gőggel dirigáló olyan embereket, akik sem műveltségben, sem iskolai végzettségben nem éppen szinten álltak volna, de mégis dirigálták a sokat szenvedett Magyar embereket úgy a paraszti, mint a gyári, vagy bármi helyen dolgozók körében próbáltak akárkik, lenni a maguk silánysága mellett, pedig csak senkik voltak.

16 éves korától tudom figyelemmel kísérni azt a hatalmas irodalmi munkásságot, ami az általam még életében összegyűjtött kézirataiból kibontakozik. Sokat köszönhetek neki abban is, hogy kezdettől fogva, már kisgyermekkoromtól kezdve pallérozott abban, mikor meglátta bennem is az írásra való hajlamot. Örült annak, de mégsem mondta ki azt, hogy mi rejtőzhet még bennem az idők során, hiszen azt még én sem tudhattam akkor, talán manapság kezdem kapiskálni, hogy megérte a fáradtságot a nyomdokain haladni, de mégis egy teljesen más közegben.

Ketten voltunk és még ma is vagyunk szerencsére a bátyámmal, Gyulával, akik az Ő és Édesanyám Áldott tevékenységének köszönhetően olyan emberré válhattunk, akiknek nem kellett és ma sem kell szégyenkezni sohasem, mert csak a szépre és a jóra neveltek bennünket egész életükben.

3 év tényleges katonaság után tartalékosként ott volt a Trianonnak köszönhető elcsatolt területek visszafoglalásában ugyanúgy, mint ahogyan kivette a részét a II. Világháború szörnyűséges poklában a Doni csatamezőkön tüzérként egyaránt. Még az ellenséghez is úgy viszonyult, mint ahogyan ezt a korabeli, ott megírt versében is vallotta:

NEM ÉN AKARTAM

Azoknak, akikre háborút hoztunk

Bocsássatok meg, nem ölni jöttem,

Ártatlanok vére rám nem tapad.

Engemet is épp így ver az Isten,

Úgy érzem, itt az ég is leszakad.

Hová mentek, hová menekültök…?

Erre minden kiégett, üszög.

Nem én gyújtottam fel a mezőkön

Az aratásra megérett kalászt.

Máshol érett a szennyes, vad ösztön,

Más viseli a rothadó koronát.

A levegő, a víz is átkozott,

Sötétbe bújt a Nap, leáldozott.

Szomorúan nézem a Don vizét,

Amint lassan, csendesen hömpölyög –

Korom – földek gránáttépte sebét -,

S aggastyán jön, életért könyörög.

És hallom a szörnyű vad ordítást:

Meg kell halnod, a te időd lejárt!

És meghalt itt, jaj, már minden élet!

Nem nyit ki a szív, nincs már szerelem.

Az Isten – napja itt már elkésett,

Kín, félelem táncol az idegen.

A gyalázat bélyege ül rajtam,

Bocsássatok meg, nem én akartam!

Nem én gyaláztalak meg asszony – népség

Állat módra – az én vérem tiszta.

Csonttá dermedt a sok fiatal szépség,

Fegyver dörrent – s hörgött az éjszaka.

Szívetekben égő rongy maradtam,

Nem én akartam, nem én akartam!

A mostani, teljesen összekuszálódott világban is ki merem jelenteni, hogy a sokak által vitatott Horthy korszakra a maga hibáival együtt is jó emlékekkel gondolt vissza. Halála napjáig tisztelettel beszélt róla és büszkén vallotta, hogy a Kormányzó Úr katonája lehetett, és ha kellett, védte a Hazát és ebben a meggyőződésében benne volt Minden Hazaszeretete és a Szülőföldje iránt érzett Tisztelete.

Természetesen Őt is próbálták sunyi módon támadni egynémely írása miatt annak idején, amelyre élő példa az alábbi történet:

A HIT A MI ÖRÖKSÉGÜNK

Áldott emlékű Édesapám pár hónap híján 84 évet élhetett, amikor 1998. június 4 – én visszaadta szép lelkét a Teremtőnek. Világéletében büszke volt a protestáns hitére (reformátusok vagyunk Édesapám részéről, Édesanyám pedig Veszprémvarsányi evangélikus születésű) még akkor is, amikor ez nem volt igazán jó ajánlólevél sehová sem. Bakonyszentkirályon a református gyülekezet a történelem során mindig jó baráti, testvéri kapcsolatokat ápolt a más megyebeli Réde Község hasonló gyülekezetével. Kölcsönösen eljártak egymás fontosabb rendezvényeire, ünnepeire, Szeretetvendégségeire is.

1959 késő Őszén, Rédén a felújított templomban ünnepi Istentiszteletre gyűltek össze, ahova természetesen Ők is hivatalosak voltak. Szépen ünneplőbe öltöztek és busszal átmentek Rédére, ami kb. 7 – 8 kilométerre lehet Bakonyszentkirálytól. Édesapám erre az alkalomra megírta és ott a zsúfolásig megtelt templomban elmondta a „A Rédei hálaadó Istentisztelet alkalmára” – című versét, amely így szólt:

A RÉDEI HÁLAADÓ ISTENTISZTELET ALKALMÁRA

Ünnepet ülni jöttünk ma ide,

Régen áhított, drága ünnepet.

Világ ahol nem jár vad zenével,

Hol békesség szállja a szíveket.

Lehullani lelkünk úgy szeretne

Az Úr oltárának szent kövére.

De szép lesz így együtt elzokogni

Bánatunkat bús magyar ég alatt,

Örömünket, ami olyan kevés,

Miről ajkunk talán nem is szállhat.

Zúgjon bennünk, zengjen ajkunkon már

Az örökszép kálvinista Zsoltár.

…S álljunk meg most az Úristen előtt-

Mit ránk hagytak őseink, van hitünk?

Napról – napra vérzünk, fogy az erőnk,

És jaj, a kárhozatnak engedünk.

Közeledik egy szörnyű, nagy dolog:

Hitünk mécsese lassan ellobog.

Nem lesz itt hit, nem lesz kálvinista

Mindent elsöpör, szétszór a világ.

Rügyet fakaszt új, idegen vallás-

És hervadón hull le a magyar ág.

Lassan némul köztünk az Úr szava

S gaztól virít a templom ajtaja.

Gyermekeink a világ ölében

Sátán szívektől lassan romlanak.

Lassan elvész Krisztus, a Megváltó-

Szívekből az álmok kihullanak.

Ki menti meg e gyenge lelkeket…?

Drága Isten, nyújtsd le a kezedet!

-Vagy veszni hagysz? nem egyedül veszünk,

Velünk együtt pusztul el a nemzet.

S bármi jöhet, semmi nem pótolja

A kálvinista hitet, értelmet.

Uram, ne engedd, hiszen Te látod,

Elborítja tövis a virágot.

Amely alatt élünk, e szent eget

Zord fellegek hányszor takarták el

S az ősi szent Zsoltár hangjainál

Kálvinista had jött tűzzel, vérrel-

Hányszor védte karddal ezt a hazát

És zokogta búsan önnön jaját.

Elvették iskolánk, templomunkat

Letiporták – s kinőtt a sírhalom.

Kálvinista erőtől omlott le

A gőgös Habsburg hatalom

Mert hittek – s az Úr kezében voltak,

A szívünkben szent tüzek lobogtak.

Hányszor mondtunk erdők rejtekében,

Zúgó nádasokban halkan imát

A felzúgó Zsoltár hangjaira

Az ellen eldobta mérges nyilát.

Az ég felé emeltük a kart,

S lett új helyünk a magyar ég alatt.

Népem, sokat szenvedett drága nép

Kétségbe esett drága magyarok,

Jön… Jön az Úr… jön a félhomályban

Lendüljenek magasba a karok.

Legyünk mindnyájan újjá teremtve

S térjünk vissza az Isten ölébe.

Bakonyszentkirály, 1959. XI. 22.

Az esetről hadd idézzem Édesapám saját szavait, aki az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete kiadásában 1990 – ben megjelent „Hol van már a paraszt?” – című életrajzi könyvében így emlékezik meg a nevezetes eseményről:

„Mikor kijöttem abból a templomból Rédén, az a rengeteg nép – a fél vármegye ott volt – felemelt a levegőbe. A buszból is visszaráncigáltak. És mi történt utána? Valakinek biztosan nem tetszett ez, mert a Rédei papot berendelték a püspöki hivatalba. A rendőrség jelentette az esetet a püspöki hivatalnak és felszólította, hogy fegyelmezze meg a Rédei papot, amiért megengedte, hogy ilyen verset valaki elmerjen szavalni… Kaptam aztán egy papírt a zirci rendőrkapitányságtól, hogy három évig nyilvános helyen nem szerepelhetek. Három évig nem szavalhattam volna, mert nem jól szóltam Rédén. De azért csak szerepeltem. Ezt az esetet még máig is emlegetik a Rédeiek.”

Édesapám halála után találtam a kéziratos hagyatékában egy írást, amely szorosan kapcsolódik az előzőekben leírtakhoz. Költői levélnek nevezte el és az előző, Rédén elmondott verse után három hónappal íródott. Erről azonban életében soha nem szólt senkinek, még Édesanyám sem tudott róla. Sírba vitte, megőrizte a titkot, amely megvilágosíthatta volna előttünk a feljelentő személyét. Maradjon most már örökké az, hisz az Ő keresztényi megbocsátása is a becsületesség példája volt és lehet ma is mindannyiunk számára. Az írás így szól:

LEVÉL EGY PEDAGÓGUSHOZ

Te voltál… akinek a születésénél ott voltunk a szívünkkel, a szeretetünkkel… és mikor nőttél, növekedtél, úgy tartottunk Téged mintha a mi vérünkből nőttél volna ki.

Te voltál… mikor tanulni indultál, a mi imádságunk is kísért az iskola kapujáig… a mi gyermekünk voltál Te, majdnem teljesen: a gyülekezeté.

Örültünk az örömeidnek és ha bánat szállt a szívedre, Veled mi is szomorúságba estünk.

Te voltál… az Élet ebben a kis faluban, aki előtt mély tisztelettel hajolt meg mindenki.

Te voltál a gyülekezet virága, zsoltáros szíved Istened ölében szépen nyugodott.

Te voltál… aki Karácsony szent éjszakáján ablakunknál a Megváltót köszöntötted szelíd lélekkel.

Te voltál… akiben hittünk, hogy ehhez, a földön aléltan heverő szomorú néphez hű leszel - és a végletekig kitartasz mellette.

És Te vagy az, aki mindent elfeledve, eldobva, idegenek zászlói alatt törsz önhitt céljaid felé.

Te vagy az… aki elfordultál a néptől, ínséges idejében nem vallod magadénak.

Te vagy… aki haragszol, ha Neveden szólítanak.

Te vagy az… akinek ősei szép magyar időnek zengetői voltak… és Te mind ezekről olyan könnyen lemondtál.

Te vagy az… aki, mikor verset mondtam valahol egy templomban, nem tiszta szívvel fordultál felém, talán egy kicsit gyűlöltél is akkor.

Pedig hidd el, azt a verset Neked, nekem és mindenkinek írtam.

Te vagy az,… haragod tüze vakítóan lobog felém, kegyetlen ujjaid nyomát sorra érzem, de nekem még ez sem fáj, én még ezek után is mint embert, csak szeretni tudlak.

Te vagy az… akihez meg kellett írni ezt a félig költői hangú levelet, bármennyire nehéz is a szívemnek.

Hogy az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom, Te se kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog életedben.

Bakonyszentkirály, 1960. II. 24 – én.

12 éve immár annak, hogy Áldott emlékű Édesapám örökre magával vitte a nagy titkot, pedig Őt nagyon arcul csapta az – az ember, aki valószínű az események mögé bújva, gyáván meglapult. A Hite volt az olyan erős, amely föléje tudta emelni, hogy megbocsássa, elfeledje, magába zárja a személye ellen irányuló támadást, megaláztatást. Az esemény történtekkor én még csak 11 éves voltam. Ha akartam volna sem biztos, hogy megértem a történéseket akkor, ha Édesapám elmondja az események mögül kikandikáló igazságot, amiről tudomást szerzett valahonnan. Azonban ezt, mint ahogyan már fentebb írtam, még Édesanyámmal sem osztotta meg. Olyan erős volt az Ő Hite, amely máig példaértékű a számomra. Tőle tanultam, Tőle jussoltam a Hitet és a Hűséget, Szeretetet, költői alázatot egyaránt. Nyugodjék békében és őrizze tovább azt a titkot, amit örökre magába zárva még Szeretteivel sem osztott meg, mert vallotta az Úri Imával: ”ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK.”

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 2010. 07. 06.

Az elmúlt esztendők során nagyon sokszor eszembe jutnak azok a boldogságos pillanatok, amikor mesélt és akárhányszor is hallottam ugyanazt a történetet, mégis minden alkalommal egy kicsit több információ bontakozott ki a számomra belőle. Nem véletlenül szoktam mondani Baráti körben, hogy nekem Édesapám a Példaképem Minden formában. Úgy irodalmi, mint Hazaszeretet, Családszeretet és nyakas Kálomista vallási tekintetben egyaránt. A megemlékezés végén álljon itt egy régebbi versem, ami szintén ezt tükrözi vissza és vállalom minden egyes sorát ma is:

APÁM HŰSÉGE

Idős ember ballag csendben, szépen,

Hetvenöt év múlt felette éppen.

Gondolatban visszanéz a múltra,

Ifjúságra, vesztett háborúkra.