EGY KIS VÁLOGATÁS ÉDESAPÁM ŐSZI VERSEIBŐL


EGY KIS VÁLOGATÁS ÉDESAPÁM ŐSZI VERSEIBŐL

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY KIS VÁLOGATÁS ÉDESAPÁM ŐSZI VERSEIBŐL


 

KÖZELEG AZ ŐSZ

 

Megérintette valami szívét,

Búcsúzni kezd a távozó madár.

Megremegnek a kerti virágok,

Álmainkból is szökni kezd a nyár.

Jön, jön majd egy égi Megbékélés,

Gyógyulni kezd a seb szíveinken,

S fájón megkondul a lélekharang,

És elmúlik az Élet, Szerelem.

 

 

ITT VAN AZ ŐSZ

 

Itt van az ősz, fájón hull a tájra,

Elveszett fénye a napsugárnak.

Réti boglyán varjak károgása –

Levelei hullanak a fáknak.

Csodás, szép ősz merengve vártalak.

Az elmúlást érzem… érzem… érzem…

Szívemben halk istenek dalolnak,

Leroskadok – szomorúan vérzem.

 

 

ŐSZ

 

Nézem a kertek hervadt virágát,

Hallgatom a bús ősz zokogását.

Letépett levelek hogy szaladnak,

Fénye gyengül már az őszi Napnak.

Dél felé húznak már  a  vadlibák,

Közülük egy – egy fájón felkiált.

Hová lett a  sok éneklő madár -?

Szívem, örökre itt hagyott a  nyár?

 

 

ELSŐ ŐSZI NAP

 

Szelíden jöttél első őszi nap,

Szerte  ontottad bágyadt sugarad.

Madár  a  fákon nem zeng, nem dalol,

Csapatja búsan indul valahol.

 

Jó néki, hogyha őszi ének szól,

Hazát  keres, megy, tovább vándorol.

De  mi nékünk, óh, hogyha  fáj szívünk,

Maradnunk kell, bár halunk, vagy  élünk.

 

Elmenni  innen…? Minden ide  köt.

Nekünk  mindennél drágább ez a  föld.

Magyarul élni keservesen – szép,

Nem érti ezt száz jött – ment ivadék.

 

Borongj csak szépen fájó őszi nap,

Simítsa orcánk szelíd sugarad.

Párisban úgyis  festik egünket,

Utolsó fényünk kihalt, elveszett.

 

…S mikor már  csak fájó lelkünk maradt,

Magyarul a szívünk nem dalolhat,

Élnünk magyarul ha  nem szabad már,

Búcsúzz örökre őszi napsugár.

 

 

ŐSZI GONDOLATOK

 

Ha  majd a  szív édes muzsikája

Halkulni, fájni, jéggé hűlni kezd,

Késő ősszel dér hull a  virágra,

Közeledik egy  néma, halk sziget,

 

És  ha  majd a  lelkünk zúgó  malmán

Sikongva, fájva megáll a  kerék,

Elveszett magunkat visszük… visszük…

Az utak zordak lesznek, feketék.

 

Emlékezésül a rég nyárra

Tudunk e  még majd vissza  köszönni,

Lesz – e  erőnk majd reszkető kézzel

Az utolsó könnyet letörölni.

 

 

ŐSZI ESTE

 

Szomorú – csendű őszi este

Ráült halkan a  kerti fákra.

Hegyek mögül kél a  telehold,

Szelíden néz a  dáliákra,

 

Miknek szirma fájón hulldogál.

Reggelre mind földön hevernek,

Dérütötte őszi zenében,

Élettelen, hervadt levelek.

 

Megállok némán és szótalan.

Szívemről emlékek hullanak.

Élek – e  még tavasz – zenében -,

Vagy a  lángjaim kialszanak?

 

 

ŐSZ A  TEMPLOMI

HÁRSAKNÁL

 

Már hullanak a templomi hársak,

Az utca kövén őszi szél sikolt.

Jaj, vége  szakadt a  nyári násznak –

Valaki a  szívemből szakított.

 

A Hold fényét zord felhő tépi szét.

Egy csillag néz az égen reszketőn,

Majd tűzbe  vonja lobogó ívét

És  valahol leszáll a  hegytetőn.

 

Elhallgatom könnyezve, sokáig

Ezt a  zokogó őszi  muzsikát –

Átnyúl hosszan a templom faláig

A hős – szobor – s titokban jajt kiált.

 

-Szakadjon el a szívemnek húrja,

Úgy sírjatok hársak levelei.

De jó volna most így őszbe hullva –

De jó volna örökre  elmenni.

 

 

ŐSZI HEGYTETŐN

 

Ott fent a  borongó hegytetőn

Fejüket  mintha lehajtanák.

Mint szív, mikor zokog szenvedőn –

Olyan szépen halnak meg a  fák.

 

Madár  röppen énektelenül,

Vad oson búsan a  fák között.

Én állok a  hegyen egyedül,

Lelkem fáj, - ma  gyászba öltözött.

 

 

Emlékeim tépetten szállnak.

Nagy őszi csend sír az ég alatt.

Vágva  halkul őszi imámnak

S  vissza pillant szomorún a Nap.

 

 

ŐSZ A ZÖRÖG – TETŐN

 

Magas tető, borongó hegyvilág,

Síró szélben beszélgetnek a fák.

Úgy  sírnak bele a  szívembe, mint

Lágyan búgó templomi orgonák.

 

Megremeg egy óriásfa  ága

És egy tépett őszi lomb nyárt sirat

Én megállok kiégett magammal…

Még visszanéz, aztán leszáll a  Nap.

 

 

LESZÁLLOTT AZ ŐSZ

A  HEGYTETŐRE

 

Leszállott az ősz a  hegytetőre,

A  fák között búsan szökik a  nyár.

Vigasztalan, tépetten bolyongok,

Mintha sírna velem most  a  határ.

 

Valakinek én most úgy szeretném

Vissza  adni vesztett boldogságát,

Titokban zokogva lehullani,

Megcsókolni halkan lába  nyomát.

 

Úgy  szeretnék én most mindenkitől

Forró szívet, megbocsátást kérni.

Lombszaggató szép őszi zenében

Tűnő nyárral lassan elenyészni.

 

Szerelem – bűn áldozata lettem…

Jaj, kiveszett minden a szívemből!

Én most lassan halódni készülök –

Kiszökött a  nyár az életemből.

 

 

ŐSZI ÉG ALATT

 

Hová lett a  kertek szépsége?

Hervadtan hullnak a  virágok.

Észrevétlen elszökött a  nyár –

Őszi zeneszóban megállok.

 

Gyere felém szép öleléssel,

Szívem napról – napra hidegebb.

Hozz egykis meleget a  nyárból –

Egy lépéssel gyere közelebb.

 

 

ŐSZ DOBÁN

 

Letépett levéllel szalad a  szél,

Az ősz fájón itt zokog Dobán.

Az alkonyuló, hűvös ég alatt

Élettelenül áll a  vén platán.

 

Bolyongva merengve, meg – megállva,

A szívem  mintha fájni kezdene,

Szelíd galambként visszaszállva

Drága emlékek jutnak eszembe.

 

Hová visz, merre  életem útja,

Hol lesz a végállomás – és a  cél?

Puha avaron őz fut riadva,

S letépett levéllel szalad a szél.

 

 

ŐSZI FÁK ALATT

 

Elnézem a  tépett őszi fákat

Amint fájón hullnak a  levelek.

Mintha nagy ítélet közelegne,

Felhőkbe burkolóztak a  hegyek.

 

Szétszórtan, mint csatát vesztett sereg

Varjak szállnak, sötétben kárognak.

Vészt jóslóan a  kertekig érnek –

Szagát érzem a  téli világnak.

 

Szívemben is az ősz húrja pendül.

Közeleg már, - érzem – a  végzetem.

Megtépetten, mint az őszi virág

Elenyészik, elszáll az életem.

 

 

ŐSZ A  ZIRCI LIGETBEN

 

A  hársak már  levelüket szórják,

Az ősz szomorún, lopva  ide ért.

Hősök kövén hervadtak a rózsák,

Gerle  búgja bánatos  énekét.

 

Kínban égve  ülök itt a  padon

E halk – csodás szeptemberi fényben.

Visszazokog álmom, ifjúságom,

Amit jaj, már elvesztettem régen.

 

S  amint az ősz halk orgonán zenél,

Szép asszony  jön most, őszbe – merengve,

Fejére  hullik egy  tépett levél,

Felsóhajt – és könnyes lesz  a szeme.

 

-Ha az Idő kitépi a  szívem,

Minden lehull a bakonyi dérrel,

Mikor már  nem lesz reményem, hitem,

Én is elmegyek a  falevéllel.

 

 

ŐSZI SZONETT

 

Őszülő fákon mereng a  szemem,

Remegve állok, fáj  a  gondolat.

Halványan a  nap roskad a  hegyen;

Az elmúlás szelíden kopogtat.

 

Vadlibák húznak a  levegőben.

Itt – ott lehullik egy – egy falevél.

Boglya – tetőn gólya elmenőben,

Hangját ide  hozza az őszi szél.

 

Szépen, szelíden halódik minden.

Álma  halk neszben hullik a  kertben.

Földre borulnak le  a  dáliák.

 

Állok, nézek, kihullik a  könnyem.

Miket álmaimban is szerettem,

Oda  vannak a tearózsafák.

 

 

ŐSZI MERENGÉS

 

Halvány  fényű szép őszi ég alatt

Állok a  csobbanó kis  pataknál.

A réten hol nyílott ezer virág,

Szomorún az őszi szél orgonál.

 

Hová viszi dalát a  kis  patak…?

Szépsége hol van a rét – virágnak?

Állok halkan… tépi a  szívemet

Zord szele az őszi hervadásnak.

 

 

HALLOD AZ ŐSZ

ZOKOGÁSÁT?

 

Hallod, hogy zokog az őszi tájék –

És  hallod a szívem, hogy  kesereg?

Minden elmúl… fájdalom marad csak…

Sírig tartó lesz hát  a  szerelmed?

 

ŐSZBŐL IZENEK

 

Nagy őszbe  értem, őszből izenek,

Tűnő álom van itt, bús  levelek.

Sok emlék – virág halomba  szórva,

Múltat temet a  lélek zokogva.

Hiába  zárom az ablakokat

Az elmúlás szele  itt kopogtat.

 

Nagy  őszbe  értem… úgy – e te  látod,

Neked is ez lesz  majd a  világod.

A Sorsod neked is megvan írva.

Vigyázz, lehamvad az élet pírja.

Kinek szűk volt a  tenger, óceán,

Elég lesz  majd egy  kicsi korty csupán.

 

Őszből izenek: élj alázatban.

Tiszta szemet őrölj a  garatban.

Letettem szívem a dérütöttet,

Hiába  jártam magas tetőket.

Nincs  megállás… lassan megy a szekér…

És majd egyszer mindenki ide ér.

 

 

Nagy Bálint

 

Bakonyszentkirály

 


Szerkesztés dátuma: szerda, 2019. szeptember 4. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 449


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: