„NÉGUS ÚR” ÉS AZ EGYSZERI

BAKONYSZENTKIRÁLYI MENYECSKE

Édesapám igaz történeteiből, általam megírva.

   Áldott Emlékű Édesapámról éppen tegnap írtam egy születésnapos posztomban. Megemlítettem többek között azt is, hogy nagyon szeretett mesélni. Ezt a régi történetet is tőle hallottam évtizedekkel ezelőtt és sokat gondolkodtam a megírásán. Éppen azért, mert mint ahogyan faluhelyen szokás volt, különféle iparos embereket és családokat valamilyen ragadványnévvel szokták emlegetni, megkülönböztetni. Főleg akkor, ha abból a névből több is volt és nem szerették volna még a hivatalos szervek sem, hogy összekeveredjenek esetenként a küldemények, levelek stb. Csak egy példát említenék, mert Nagy Sándorból is legalább 4, vagy talán 5 is volt, többek között Apai Nagyapám és Édesapám testvére is, akik Nagy Sándorok voltak az említettekkel együtt. Sanyi bátyám nem is szerette a megkülönböztetést, mert a Vanyolai származás miatt a Községházáról írt levelek rendre V. előjellel érkeztek hozzájuk.

   Ennyi magyarázkodás után akkor hát következzék az a történet, amit Édesapámtól többször is hallottam életében.

Férjhez jött Bakonyszentkirályra egy környékbeli fiatal lány, aki jó ideig még nem nagyon igazodott ki a helyi szokásokon, neveken és szakmabeli viszonyokon, hiszen itt a faipartól kezdve, abból volt több is, (asztalos, bognár, ács, stb.) szabó, suszter (cipész), kovács, lakatos, tetőfedő és még sorolhatnám.

   Történt egyszer, hogy a fiatalasszonynak egy kicsit elvásott az ünneplő cipője, talán a lakodalmi rengeteg tánc után, vagy ki tudja az okát megmondani.

Kérdezte a férje urát, hogy van – e a faluban valami mesterember, aki meg tudná azt javítani? Ebben a pillanatban lépett be a konyhaajtón az apósa, aki hallván a fiához történő kérdést, kapásból megválaszolta helyette, valahogyan így:

-Persze hogy van lyányom, vidd el a „Négus Úrhoz!”

-Ki az a”Négus Úr” Papa?

Ő a suszter a faluban és nem is messze lakik tőlünk. Vidd el hozzá bátran, nagyon érti a szakmáját és meg fogja javítani a cipellődet! – Azzal tüzetesen elmagyarázta, hogy merre lakik a feldicsért mesterember.

   A menyecske fogta a lábbelit és elindult, hogy a megadott információ alapján odaérjen a házhoz. Nem nagy a mi falunk Bakonyszentkirály, nem kellett sokat gyalogolnia, hogy odaérjen. Illedelmesen bekopogtatott az ajtón és mikor beinvitálták, jó hangosan beköszönt az éppen csizmát talpaló mesternek:

-Jó napot „Négus Úr!” Hoztam egy cipőt, mert egy kicsit elvásott a talpa. Meg tetszene tudni javítani?

Felnézett a kerek suszterszékből a ház gazdája és egy kicsit morcos képpel, de valami hasonlót válaszolt vissza a menyecskének:

-Természetesen meg tudom javítani. Hagyja itt és pár nap múlva visszajöhet érte, addigra kész lesz.  Azzal átvette a lábbeliket és félretette az asztal mellett sorakozó többi, javításra váró cipők és csizmák közé, majd folytatta a munkáját.

-Köszönöm szépen „Négus Úr!” Viszont látásra és azzal már ki is nyitotta az ajtót és elindult hazafelé. Azt már nem láthatta, hogy a mester szeme majdnem szikrákat szórt, mikor elköszönt tőle az asszonyság.

  Hazaérve az Apósa derűsen kérdezte tőle, hogy mi történt a suszternál, elvállalta a javítást?

-Igen, elvállalta Papa, de olyan mérgesen nézett rám, mikor megszólítottam.

-Miért, mit mondtál neki lyányom, hogyan szólítottad?

-Hát úgy, ahogyan maga mondta, „Négus Úrnak.”

Erre az „öreg” elnevetet magát és így válaszolt vissza:

-Nem csodálom, hiszen a becsületes neve Malasits Gyula, akire senki sem tudja igazából, hogyan ragadt rá ez az elnevezés. Semmi köze nincsen barnább színű emberekhez, de egy kicsit talán sötétebb az Ő bőre is, mint általában lenni szokott a magyaroknál. Lehet, hogy valaki ennek alapján ragasztotta rá a jelzőt és ez meg is maradt, de erre hiteles forrás nincsen.-

   A menyecske elsápadt a hallottakra és majdnem sírva fakadva mondta:

-Papa, nagyon szégyellem magamat. El sem merek menni majd a cipőért, mert tudom, hogy mennyire megsérthettem a mestert.

-Semmi gond lyányom, nem sértődős ember a Gyula, nyugodtan elmehetsz hozzá, de azért jó néven veszi, ha elnézést kérsz majd tőle.

   Gondolhatja a nyájas olvasó, hogy milyen félénken kopogtatott be ezek után Gyula bácsi ajtaján és sűrű bocsánatkérések közepette fejezte ki elnézésért azért, hogy nem a rendes nevén szólította a kiváló szakembert, de mentségére legyen mondva, még nem eléggé ismerte a helyi viszonyokat. Természetesen nem haragudott rá, hiszen nem is olyan ember volt. Máig is jó emlékeim vannak a  Malasits családról, hiszen a Szülői házam ott van tőlük nem messze és én is sokat jártam náluk annak idején. A Szüleim is Jó Barátságban voltak velük, amíg el nem költöztek a faluból. Manapság már nem tudom, mi lehet velük, de remélem, hogy akár Ők, vagy a családjuk, ha olvassa majd a visszaemlékezésemet, nem fognak rám haragudni, hogy a történetet megírtam, ahogyan legalábbis a tartalmát illetően Édesapámtól hallottam ifjúkoromban.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2019. 09. 04. Szerda Délután 13: 15