„MEGSZÁRADT AZ ÚRISTEN, MINDENFÉLE VETÉSBEN.”
Édesapám történeteiből, általam elmesélve.
Édesapám nagyon szeretett mesélni a régi gyermekkoráról, ifjúságáról, a katonaságról és természetesen a háborús élményeiről, a Doni csaták napjairól. Órákig tudott mesélni azokról az időkről, amikor kijárta az Elemi Iskola hat osztályát és mély tisztelettel emlegette Lajos Pál tanítót, akinek sokat köszönhet, hogy a tudományt a fejébe verte úgy, hogy kitűnővel végzett. Persze Édesapám sem különbözött a többi gyerektől csintalanság terén és akkor talán haragudott a kiváló pedagógusra, ha feddést kapott, de később mégis így vallott róla az egyik versében, az emlékének adózva:
TANÍTÓMNAK
LAJOS PÁLNAK
Köszönetet mondani jöttem el
Drága tanítóm, sok – sok év után.
Bölcsesség ormán üdvözölve légy,
Virág fakadjon lépteid nyomán.
Emlékezzél – most itt áll előtted
Az a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Itt ültem, ebben a vén teremben,
Terem végén a hátulsó sorban.
Innen hallgattam a honfoglalást –
Történelem volt legszebb tantárgyam.
Imádtalak, csodálva néztelek,
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Jóságos arcod most is itt él még
Emlékezetemben elevenen,
Amint a tudományt csepegtetted,
Rést találtál csöppke szíveinken.
Tőled tanultam erőt, szép hitet,
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Harminc esztendő milyen nagy idő!
Gyermekek nőttek, vének múltak el.
Mennyi változás volt az életemben,
Majdnem a nagy csatákban vesztem el.
Most itt állok – szemeimben könnyek –
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Bölcsesség ormán üdvözölve légy,
Legyen napfényes boldog életed!
Iskolában a kis nebulókat,
Ahogy rég minket – most is úgy neveld!
Harminc év után ó, hadd köszöntselek,
Én, a kiscsizmás kis paraszt – gyerek.
Akkoriban is szokás volt, hogy a tanítók időközönként meglátogatták a családokat, hogy beszámoljanak a gyerkőcök iskolai viselt dolgairól, aminek természetesen az érintettek nem nagyon örültek. Édesapámék hárman voltak testvérek. Gyula, Sándor és Ő volt a legfiatalabb a sorban. Gyulabátyámat sajnos nem ismerhettem, mert meghalt tüdővérzésben 1943 – ban. Kiváló képességű Református Lelkész volt, aki gyönyörűen hegedült, 6 – 7 nyelven írt és olvasott, verselt, műfordított és még hosszan sorolhatnám. Sanyi bátyám ugyanúgy megmaradt földet művelő parasztnak, mint Édesapám. Egyik alkalommal az idézett gyermekkorban az egyik estefelé ismét kopogtak a konyha ajtaján és belépett rajta Lajos Pál Tanító Úr. Az akkori látogatásról így ír Édesapám a „Hol van már a paraszt” – című életrajzi könyvében:
„Egyszer meg például jött az öreg Lajos Pál, a tanítónk, családlátogatásra.
„Tessék tanító úr! - be az első szobába.”
Ment öreganyám, öregapám, édesanyám – édesapám nem volt még akkor otthon. Mi meg mind a hárman a kulcslyukhoz mentünk, onnan figyeltük, mit mondanak. Azt mondja öreganyám:
„Tanító úr! Hogyan tanulnak, hogyan viselkednek ezek a gyerekek?”
Azt mondja:
„Jó tanulók ezek, csak az egyik rosszabb, mint a másik!”
Azt mondja öreganyám:
„Verje meg őket, tanító úr!”
Édesanyám meg rája:
„Üsse őket, tanító úr!”
Hát úgy megharagudtunk rájuk, hogy még! Nem elég, hogy mindennap veri a fejünket? Csupa púp volt a fejünk teteje, mert a tolltartót előlünk fölvette, odavágott egy nagyot, a púp már meg is nőtt. És akkor még azt a biztatást kapja, hogy még jobban üssön bennünket?!”
Akkor bizony így mentek a dolgok, legalábbis faluhelyen, nem, mint manapság, amikor a szülő, aki tudja, hogy trehány, csintalan a gyereke, inkább neki hisz és berohan a suliba, leteremtve a tanerőt, néha napján még fizikailag is bántalmazva.
Node, a témánál maradva, ugorjunk vissza abba az időbe, mikor a történetem szereplői még vígan élték a gyermekkor világát, a már eddig is emlegetett módon.
Természetesen hitoktatás mindennap volt, amikoris Bibliai idézeteket, erre épülő verseket, énekeket is be kellett magolni és azt mindenkinek tudni kellett, mert ha nem, Lajos Pál ezt is szigorúan felelősségre vonás mellett büntette vagy rossz osztályzattal, avagy a már szintén emlegetett tolltartós, vagy nagy vonalzós körömre, vagy fejre való kólintással.
Nem messze a Szülőházamtól Bakonyszentkirályon laktak Imre Lajos bácsiék, aki szintén hasonló korú volt, mint Édesapám, (igaz Ő 1909 – ben született, Édesapám pedig 1914 - ben) és jó Barátok voltak halálukig. Együtt is jártak iskolába és ismétlőbe. Sokat szoktak mesélni a régi szép időkről, hogy milyen módon szúrt ki velük annak idején a tiszteletreméltó tanító Úr.
Történt egy alkalommal, hogy be kellett mindenkinek tanulni egy rövid részletet, amelynek a lényegére még én is emlékszem a mai nap, mert annyiszor halottam Édesapámtól. Az idézet eredetileg így hangzott:
„Megszáradtak Úristen, mindenféle vetések.”
Mindenkinek felállva el kellett mondani, de Lajos bácsi egy kis csavart tett bele, vagy véletlenül, de az is lehet, hogy szándékosan, ezt már a jótékony múlt örökre betakarta az óta. Tőle így hangzott az ominózus mondat:
„Megszáradt az Úristen, mindenféle vetésben.”
Utána, mint aki jól végezte a dolgát leült a padba, pedig gyanús lehetett volna, hogy az osztály harsányan röhögni kezdett, szinte megállíthatatlanul.
Persze Lajos Pál sem nézte tétlenül, hogy amit hallott, bizony nem úgy kellett volna lennie, ezért gyors lépteivel, a nagyvonalzóval a diákhoz sietett, majd így szólt:
-Megszáradt az Úristen, mindenféle vetésben?
De nagy marha vagy te fiam. Vésd jól abba a buta fejedbe, hogy az idézet így szól:
„Megszáradtak Úristen, mindenféle vetések.”
-Megértetted, fiam? – azzal már le is csapott a fejére a vonalzóval.
-Igen, megértettem tanító úr. – felelte megszeppenve a diák és úgy döntött, hogy odahaza ezzel sem fog eldicsekedni. Kapott is volna, ha megteszi, mint ahogyan Édesapáméknál is történt, mikor Lajos Pál meglátogatta a családot.
Emlékszem, hiszen fültanúja voltam nem egyszer a két jó barát beszélgetésének, mikor ezekről az időkről is el – anekdotáztak egy pohár bor mellett, Lajos bácsi szája szegletével az elmaradhatatlan pipájával.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 09. 13. Péntek Délelőtt 10:00
