AZ ÖREG VADÁSZ VÉGLEG MEGPIHENT, ÖRÖK ÁLMÁT HŰSÉGES KUTYÁJA ŐRIZTE.
Pleszinger Károly Bakonyszentkirályi egykori Tanácselnökre emlékezve.
Mikor elhatároztam évekkel ezelőtt, hogy Szülőfalum Bakonyszentkirály múltjából emlékeket vetek papírra, arra törekedtem, hogy az abban szereplő személyeknek, ha még élnek, vagy már Örökre elmentek, ne csorbuljanak a személyiségi jogai. Soha nem volt tisztem az, hogy főleg azok, akik valamilyen tisztséget betöltöttek egykor, milyen minőségben látták el a feladataikat, mert ezt majd a történészek úgyis megteszik egykor, mikor a falvak életét górcső alá veszik, vagy tették már eddig is. Számomra a mai történetem szereplője is egy olyan ember volt, aki a maga idejében megpróbálta tisztességgel ellátni a rá bízott feladatokat, de amint ezt fentebb írtam, nem az én dolgom ezt valamilyen szinten eldönteni.
Szeretem a hétköznapok történéseit megírni akár a saját tapasztalataim alapján, vagy pedig ahogyan az elterjedt azon a bizonyos „szájhagyomány” továbbadta kézen – közön, vagy bárhogyan. Visszatérve Károly bácsira, hiszen róla szeretnék röviden szólni, hisz nem is messze laktunk egymástól Bakonyszentkirályi létem alatt. Ahol most van a Töreki Ottóék Család háza, mögöttük volt egy sorház, és ha jól emlékszem, annak a végében laktak Ők. Ha esetleg nem pontos a leírásom, a Földijeim úgyis jelzik majd a történetemet elolvasva és kijavítanak, mert az emlékezet néha megvicceli az ember gyerekét.
Karcsi bácsi, legalábbis nekünk, gyermekeknek, fiataloknak csak az volt, se nem elvtárs, se nem úr. Az utóbbit meg annak idején is csak nagyon kevés emberre mondták nálunk, főleg, akik a régi rendszerek idején valamilyen rangú főúri, vagy hasonló családból csöppentek ide a II. Világháború után. Ezek közé tartozott Gróf Esterházy László és családja egy időben.
A faluban többen hódoltak a vadászszenvedélyüknek, ezek közé tartozott Karcsi bácsi is, aki szabadidejében hűséges kutyájával járta az erdőt, legtöbbször csak úgy magában, a puskát a vállára vetve.
Történetem idejében én már nem laktam Szentkirályon, de több forrásból is megismerve, megpróbálom tapintatosan elmesélni, hogyan történhetett, mikor a kedvenc erdőjében örökre elpihent.
Abban az időben még Sövénykúton, Bakonyoszloptól nem messze az erdőben volt egy kis úgynevezett Üdülőközpont, ami akkoriban, ha jól emlékszem, a Megyei KISZ Bizottság tulajdonában, vagy kezelésében állt és különféle Rendezvényeket, Konferenciákat is tartottak benne, amelynek természetesen volt konyhája. Finoman főztek benne, ezt egy alkalommal volt szerencsém egy összejövetelen nekem is megtapasztalnom.
Szóval, egyik alkalommal szintén elindult a nagy vadász Sövénykútra, puskájával a vállán, kutyája meg követte. Otthon a családban mindenki tudta, hogy az volt a kedvenc erdőrésze, hogy miért, azt takarja az emlékezet és tapintat sűrű fátyla ma már, mert mint ahogy fentebb jeleztem, számomra a tisztesség megőrzése mindennél fontosabb, nem beszélve arról, hogy élnek még sokan, akik ismerték és a családja is természetesen. Lassan haladt, hiszen nem sürgette az idő, de sem aznap este, sem másnap reggel és napközben sem került elő. Nagy volt a riadalom a faluban, mert nem szokott hosszabb időre eltűnni és azt is tudták, hogy már ritkán használta a fegyverét is, hogy lőjön valamit az erdőben.
Telefonáltak Sövénykútra, de megerősítették, hogy nem érkezett oda, valahol az erdőben kellene keresni. Karcsi bácsi úgy ismerte a terepet, mint a tenyerét, eltévedés kizárt volt az Ő esetében. A faluból elindult a keresés, hogy minél előbb megtalálják, mert az egészsége sem volt már annyira igazi abban az időben. Sajnos, mire megtalálták, nem volt egy boldog pillanata annak, aki először meglátta Őt. Egy fa tövében ült, puskája mellétámasztva, hűséges kutyája pedig ott ült előtte, fejét a lábaira hajtva, úgy őrizte szótlan gazdáját. Behunyt szemeivel, teste teljesen kihűlve, a vadász már nem méla lesben, hanem örök álmát aludta ekkor már.
Talán nem mindenki tudja ezt a történetet, én mégis megpróbáltam úgy megörökíteni, ahogyan az elmondásokból fel tudtam eleveníteni ennyi esztendő múltával, hiszen már én is közelebb vagyok a 72. évemhez. Idősebb talán, mint ahogy Karcsi bácsi lehetett akkor.
AZ ÖREG VADÁSZ VÉGLEG MEGPIHENT, ÖRÖK ÁLMÁT HŰSÉGES KUTYÁJA ŐRIZTE.
NYUGODJÉK BÉKÉBEN, AZ OLTALMAT ADÓ TEMETŐBEN.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 10. 01. Kedd Délelőtt 9:55
A fotó csak illusztráció a történetemhez
