GYERMEKKOROM CSINTALAN VILÁGÁBÓL. Azaz, a nyájas olvasó is megtudja, hogy mi az a „vettetés.”


GYERMEKKOROM CSINTALAN VILÁGÁBÓL.  Azaz, a nyájas olvasó is megtudja, hogy mi az a „vettetés.”

 

 

 

 

 

 

 

GYERMEKKOROM CSINTALAN VILÁGÁBÓL.

Azaz, a nyájas olvasó is megtudja, hogy mi az a „vettetés.”

 

   Sokszor írtam már arról, hogy egy kis, 1000 fő körüli Bakonyi faluban, Bakonyszentkirályon születtem. Persze ez anyakönyvileg nem teljesen fedi a valóságot, mert Édesanyám egy udvari elesés következtében elfolyt magzatvize miatt Zircen a Kórházban láttam meg a napvilágot 1948. 03. 13 – án. Ott lettem nyilvántartva, de ha bárhol szóba került mindig azt mondtam, írtam, hogy Bakonyszentkirályon születtem és ma is ezt tekintem annak, hiszen a gyermekkorom világa teljesen idekötött. Az is igaz, hogy „nyamvadt” kis legényke voltam születésemkor, hiszen a magzatvíz elfolyása miatt egy hónappal korábban, azaz nyolc hónapra zárhatott ölelő karjaimba Áldott Emlékű Édesanyám. Ennek köszönhetően, párszor a halál mezsgyéjének közelébe is kerültem, de a kezdeti időszakot leszámítva utolértem a „rendes” időben megszületett társaimat fizikai tekintetben is.

   Történetem idejében már nem a Németfalusi, hanem a Magyarfalusi, úgynevezett „Központi” Iskolába jártam. A helybeliek tudják jól, hogy hol van, idegenek számára pedig nincs jelentősége. Sajnos, ma már lerobbant állapotában van az épületegyüttes. Akkor még nem volt meg az udvar hátsó oldalánál lévő lapos tetejű épület, amit egykor tornateremnek építettek, de később az is rendes osztályteremmé lett hasznosítva.

   Emlékszem, valamilyen iskolai ünnepség volt, de hogy pontosan milyen, 72 éves fejemmel már nem tudnám megmondani, de nem is ez a lényeg. Minden osztály fel volt sorakoztatva az udvaron, amelynek a már említett, később felépítendő tornateremtől nem messze lévő bal sarkában voltak a WC helyiségek felépítve. Természetesen olyan hagyományos „pottyantós” kivitelben, hiszen akkor még kis falunkban nem volt használatban a vízöblítéses megoldás és természetesen vízvezetékrendszer sem volt a faluban. Fiúk részére pedig kisvécézéshez egy kibetonozott lefolyónál kellett elvégezni a műveletet. Az ünnepség egy kicsit elhúzódott, mi pedig páran a fiú osztálytársaim közül már nehezen tudtuk visszatartani a folyóügyeinket, mellékesen elég meleg is volt a szabad területen, éppen ezért óvatosan kilopakodtunk a sorból és elindultunk elvégezni a dolgukat.

   Most, hogy a számítógépemnél pötyögetem az emlékeimet, alig tudom visszatartani a nevetésemet, mert ami ezután következett, egy kicsit talán komikusan hangzik, vagy bizarr, majd a nyájas olvasó eldönti, ha elolvassa ezt a kis visszaemlékezésemet. Az élmény manapság már nem lenne megismételhető, hiszen erre a célra modern helyiségek vannak kialakítva minden Iskolában, de akkor, 1954 – 62 között annak is örülni tudtunk, ami volt.

   Szóval, az egyszeri mondás szerint a  Toldi Miklós íróját idézve, „Hogy egyik szavamat másikba ne öltsem”, csendesen közelítettük meg az ominózus helyiséget, de bizony nem befele  igyekeztünk, hanem az épület mögé. Itt aztán összedugtuk a fejünket, és ami ezután következett, azt nem tudom, a mai gyerekek hasonló szituációban meg mernék vajon csinálni? Egy bizonyos versenyt hirdettünk meg egymás között, amely abból állt, hogy egyenként az épület sarkához állva, a pisilőkénk végét összefogva, a hólyagot a folyékony végtermék szolgálatába állítva, sugárban spricceltük kifelé a tartalmát. Mi ezt akkor úgy mondtuk, „vettetünk.”

  Az ünnepségen résztvevő diákok éppen arrafelé fordulva voltak csatasorba állítva, velük szemben pedig az Igazgató Úr mondta a mondanivalóját, háttal felénk állva. Nem is vett volna ebből semmit sem észre, ha a csintalan társaság először csak halkan kacarászva, majd később hangosan felröhögve reagálta le a mi szemérmetlen produkciónkat.  A fal takarásában egyenként lövelltük ki a vesénk tartalmát, de természetesen nem lett győztes hirdetve az idő rövidsége miatt. Mire az Igazgató Úr, aki észlelve a diákság hangulatát rákérdezett, hogy mi az oka a jókedvnek, mi pedig akkorra már abbahagytuk a „vettetést” , majd egyenként  visszasomfordáltunk a helyünkre. Senki nem válaszolt a kérdésre és talán soha nem tudta meg, hogy mitől lett olyan jókedve a nebulóknak, mikor Ő semmi vicceset nem mondott a szónoklatában.

   Később az ötévente tartott Osztálytalálkozóinkon felidézve az akkori csínytevéseinket, ez a téma is szóba került a többi, hasonlóan szórakoztató kalandok közül.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2020. 01. 30. Csütörtök Délután 13:40


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2020. január 30. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 71


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: