A GÉZAHÁZI PUSZTÁN

Eljöttem szerelmünk szent helyére,

Erre vette szívem ma az útját.

Rám borul a régi csend, a béke.

Régóta vágytam a drága pusztát.

A telehold régen itt vigyázott,

Itt kaptam meg minden boldogságot.

Mondjátok el kósza tavaszi fák,

Dalold virág, dalold ki őslevél,

Ti hajoltatok édesen mi ránk,

Ti suttogtatok forró szíveknél.

-S nyoma veszett az égi tündérnek,

Csókjai most is szívemben égnek.

Magány volt itt, reszkető szép magány,

Ide nem ért el a zajos világ.

Minden ágon dalolt a csalogány.

Lágy zsongásban vadon nőtt a virág.

Sírni tudnék, mikor vissza tértek

Jaj, ti régi ábrándok, emlékek!

Eljöttem szerelmünk szent helyére –

Nincs ki szelíden szólna én velem.

Jöjj vissza Te is suhanva, égve,

Csak egy perc boldogságot adj nekem!

Lennék boldog még egyszer köztetek

Ősfák, őslombok, holdas szép egek!

Nagy Bálint

Gézaháza, 1963