A HÁROM CSERESZNYEFA Apai Nagyapámra és Szüleimre emlékezve ezzel a történetemmel.


A HÁROM CSERESZNYEFA  Apai Nagyapámra és Szüleimre emlékezve ezzel a történetemmel.

 

 

 

 

 

 

 

 

A HÁROM CSERESZNYEFA

Apai Nagyapámra és Szüleimre emlékezve ezzel a történetemmel.

 

   Ahogyan mennek el sorba mögöttem az évek, évtizedek, annál intenzívebben törnek rám a gyermekkori élményeim, amiket megéltem Szülőfalumban, Bakonyszentkirályon. Soha nem szégyelltem és ma is jó szívvel gondolok vissza Áldott Emlékű Szüleimre, akik paraszti munkából éltek és tartottak el bennünket, gyermekeiket, bátyámat, Gyulát és engemet. Sőt, télen Édesapám még erdei ölfavágást is vállalt, Nyáron pedig a Zöröghegy túloldalán a Cuha patak mentén lévő Kőbányában dolgozott kora reggeltől délutánig többedmagával. Utána hazajöttek, gyorsan megették az ebédet és irány a földekre, a földműves munkát is el kellett végezni valakinek. Édesanyám odahaza látta el a ház körüli munkával járó teendőket és természetesen a főzést is. Mi gyermekek, amit tudtunk segítettünk az Iskola mellett és a szünetekben. Nem volt elkényeztetett a fiatal korunk és már a mai falusi gyerkőcök sem tudják elképzelni, hogy milyen volt akkoriban az élet, mikor sem televízió, sem számítógép sem volt, mobiltelefonokról nem is beszélve. Játszottunk, amit tudtunk, ami mégis érdekesebb volt, mint a mai világ elfoglaltsága, legalábbis így visszagondolva, számomra szebbnek tűnik.

   Fáról ettük a gyümölcsöt, a földben termő epret, eszünkbe sem jutott, hogy azt meg kellene mosni, de nem is emlékszem arra, hogy ettől valami bajunk esett volna. Manapság, ha a gyerek mosatlanul szeretné megenni a gyümölcsöt, Édes Anyukája még a kezére is ráütne, hogy ebben megakadályozza. Megnyálazva egy fűszálat, belelógattuk a hangyabolyba és miután jó sokan átmentek rajta, leráztuk őket és a fűszálat lenyalogattuk. Hemperegtünk a porban, ritkábban mostunk kezet, mint manapság és mégsem kellett orvoshoz vinni bennünket a szüleinknek.

   Többek között nekünk is volt azon a hegyoldalon, amely a Hajmás felé vezető erdőszélén található, Apai Nagybátyámékkal, Nagy Sándorékkal közösen egy kis szőlőültetvényünk. Ennek a felső végében háromféle cseresznyefánk adta a termését minden évben. Egy úgynevezett piros, fekete és sárga féle, de szakmailag természetesen most sem tudnám megmondani az elnevezésüket, mint ahogyan akkor sem érdekelt. Akkor még éltek a Nagyszüleim és emlékszem, hogy Nagyapámmal sokszor aludtam ott a kunyhóban, (mi csak gunyhónak hívtuk) őrizve a termést. Erről részletesebben is írtam már, amely elolvasható az alábbi linkre kattintva:

 

https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/posts/1744930132391430

 

   Egyszóval, mikor érett már a cseresznye, nagyon sokszor nem voltam rest és vettem a bátorságot, hogy felgyalogoljak a falunktól azért elég jól kieső hegyre, hogy teleegyem magamat az illatos, zamatos és ropogós finomsággal. Persze ez egymagában nagyon egyoldalú tevékenység lett volna, épp ezért, mivel én úgy szerettem, nem feledkeztem meg egy nagyon fontos dologról sem.

Akkor még legtöbb háznál házilag készítették a kenyeret, majd később lett egy pékség, ahol Váradi Feri Bácsi és Kedves Neje Bözsi Néni bérmunkában sütötték ki a lakosság által otthon elkésztett kenyereit.

Általában ebéd után támadt kedvem cseresznyézni, akkor bizony tarisznyába tettem egy darab finom puha veknit és felballagtam a szőlőhegyre. Mire felértem, addigra már az ebéd is egy kicsit feldolgozásra került belül a „belügyminisztériumban”, ezért jöhetett a következő lépés.

   A létrát nekitámasztottam valamelyik cseresznyefának, amelynek termésére éppen gusztusom támadt, majd óvatosan felmásztam rá és biztonságba helyeztem magamat odafent. Nem volt bennem semmi félsz, hogy esetleg le fogok esni, hiszen az ifjúság heve elfeledtette velem azt, hogy ilyen probléma adódhat.

Tarisznyámból elővettem a puha házikenyeret és haraptam belőle egy darabot, majd pár darab cseresznyével majszolni kezdtem. Közben hallgattam a közeli erdő susogását, a szálldogáló madarak csiripelését és tágra nyílt orrlukakkal szívtam be azt a finom, friss levegőt, amelyhez fogható sehol nincs a világon.

Mikor jóllaktam, óvatosan visszamásztam, de még előtte azért a hazaiaknak is szedtem pár darab, „madárlátta” kóstolót, ha már egyszer rászántam magamat, hogy felgyalogoljak a faluból szőlőhegyre. Így is történt, immár betelve a cseresznyék finomságával, megelégedetten tértem rá a faluba visszavezető útra,

   Most, hogy ezeket az emlékeimet pötyögtetem a számítógépembe, visszagondolok arra, hogy milyen sok kedves emlék fűz a falumhoz, hegyeihez, dombjaihoz, a már nem létező területhez, ahol egykor állott a kis szőlő parcellánk. Jó volna beleülni egy időgépbe, és ha csak rövid időre is, de visszatérhetnék a gyermekkorom gondtalan világába.

Sajnos ma már sem a Nagyszüleim, sem a Szüleim nem élnek, de annál kedvesebbek számomra ezek az emlékek, főleg úgy, hogy két hónap múlva immár én is betöltöm a 72. életévemet.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2020. 02. 05. Szerda Délelőtt 9:55


Szerkesztés dátuma: szerda, 2020. február 5. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 367


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: