FOGADJUNK ŐRMESTER ÚR, HOGY NEM ENGEDI BE MAGÁT A MACSKÁNK A KONYHÁBA.

Imre Sándor Bácsira emlékezve

    Sándor bácsi ott lakott a mi utcánkban a túloldalon a családjával együtt azon a területen, Bakonyszentkirályon, ahol manapság a Váradi Karcsi háza áll. Az egyik unokájával (Matyók Lajossal, aki sajnos már nincs közöttünk) Általános Iskolában is együtt jártunk és a közelség miatt a gyermekéveink alatt napi szinten találkoztunk és átjártunk egymáshoz. Mikor olyan kedvében volt, akkor szívesen mesélt azokról az időkről, amikor a KUK (Osztrák – Magyar Monarchia, Császári és Királyi) hadsereg katonájaként az I. Világháborúban a Piavénál beásták magukat és egyszemélyes kavernákat készítve (fedezék, üreg) a gyalogsági ásójukkal, készültek a következő bevetésre. Előfordult, hogy mesélés közben elbóbiskolt, hiszen már a mi gyermekkorunkban is idős ember volt Sándor bácsi. Természetesen mi tátott szájjal hallgattuk a számunkra akkor még ismeretlen fogalmakat, történéseket. Előfordult az is, hogy mi játszás közben vizet inni beszaladtunk hozzájuk, a konyhába és láttuk, hogy Sándor bácsi éppen előveszi az újságot és idegesen keresgélni kezd, majd megszólít bennünket:

„Gyerekeim! Nem láttátok a szemüvegemet?”

Harsány kacajunkra azonban rájött, hogy valami nincs rendben, de mire rákérdezett volna a derültségünk okára, Lajos így válaszolt:

„Papa! Ott van a szemüveg a homlokára tolva!”

 Elnevette magát, de aztán az újságot félretéve ismét elkezdett a régi időkről mesélni. Sokszor lógott a szájában a megszokott pipája még akkor is, ha már az utolsó szippantás után elfogyott a belevaló és kihunyt. Ülve szokott napközben szundikálni, de fogai még akkor is tartották a pipát. Pár évvel ezelőtt, mikor ismét Szülőfalumban jártam, ismét kimentem a Temetőbe hozzátartozóim sírjához és ott haladtam el mellette (természetesen a síremléke mellett) és nem illik ilyet mondani, de elmosolyodtam, mert eszembe jutottak ezek a pillanatok.

   Egy érdekes epizódra még emlékszem, de ez nem saját tapasztalásom, hanem Sándor Bácsi mesélte, hogy egykor, hogyan tréfálta meg a járőröző csendőröket, mikor azok betértek hozzájuk, az udvarba egy kis beszélgetésbe.

A szomszédos községben, Cseszneken volt a Csendőrőrs és onnan jártak át, Áldott Emlékű Édesapám emlékezete szerint kettesével járőrözni feltűzött puskaszuronyosan a Csendőrök mindennap. Éppen ebben az utcában jártak a házuk előtt és Sándor Bácsi beinvitálta őket az udvarra. Nekik is volt egy kis szőlejük és mindig akadt borocska is a háznál és nagy unszolásra a két csendőr elfogadott egy pohárkával belőle. Beszélgetés közben a macskájuk is ott sündörgött körülöttük, alig lehetett odébb küldeni.

Egyszer csak Sándor bácsinak eszébe jutott, hogy megtréfálja az urakat. Az ötletet természetesen a lábatlankodó négylábú adta, ezért ezekkel a szavakkal fordult a csendőrjárőr vezetőjéhez:

-Őrmester Úr! Tudja, hogy milyen különleges macskánk van nekünk?

Senkit nem enged be a házba.

-Ne mondjon ilyent Sándor Bácsi. Engemet biztosan nem tudna megakadályozni.

-Már pedig én azt állítom Őrmester Úr, hogy még magát sem engedi be az ajtón.

-Tudja mit gazd Uram! Fogadjunk 2 pengőbe, hogy olyan macska nincs a világon, amelyik megakadályoz engem abban, ha be akarok menni egy lakásba.

-Áll a fogadás, de aztán később nehogy megbánja! – felelt vissza hamiskásan kacsintva Sándor Bácsi.

A következő pillanatban a házigazda beballagott a konyhába, a macska pedig komótosan követte és bentről nézték a háziak, hogy mi fog következni.

Az Őrmester Úr peckesen megközelítette az ajtót, majd a kilincset lenyomva bátran benyitott és várta, hogy most mi fog következni.

Természetesen semmi sem történt, hiszen a cicus ott kuporodott a konyha közepén és nemhogy ajtót nem nyitott a látogatónak, de semmi nem utalt arra, hogy ellenségesen viselkedne a belépővel szemben.

A csendőr a nyertesek mosolyával szólt a házigazdához jó hangosan:

-Megnyertem a fogadást Sándor Bácsi! A macskája mégis beengedett, nem volt semmi ellenállása velem szemben.

- Téved Őrmester Úr! A fogadást én nyertem meg, mert nem a macska engedte be, hanem a kilincset maga nyomta le és nyitotta ki az ajtót. Kérem a 2 pengő nyereményemet.

-Ejnye, azt a furfangos mindenit magának gazduram!

Bevallom őszintén, erre nem is gondoltam. – azzal a nadrágja zsebéből előhalászta a pénzt és Sándor bácsi kezébe nyomta, majd egyet legyintve elköszönt és kiviharzott az ajtón.

   Természetesen mikor elment a járőr páros, a háziak hangos kacagásban törtek ki, hogy milyen jól megviccelték az Őrmestert és még egy kis pénz is ütötte markukat. Mikor most, hogy a számítógépemen pötyögtettem a visszaemlékezésemet, igaz, hogy nem Sándor Bácsival kapcsolatos, de egy szakállas, régi vicc jutott eszembe, ami szintén a témába vágóan érdekes lehet:

   A vonaton utazik szintén a régi világban egy csendőr Őrmester és a táskájából elővéve egy újságot, úgy tesz, mintha érdeklődve olvasná, közben félhangosan a következőket mondja egy képre pillantva:

-Micsoda egy karambol volt Istenem!

Szembe vele egy fejkendős nénike, karkosárral az ölében, mikor ezt meghallotta, bátran odaszólt neki:

-Őrmester Úr! Fordítva fogja az újságot!

Mire az felnézve, mérgesen visszaszólt az asszonyságnak:

-Vegye tudomásul, egy Magyar Királyi Csendőr Őrmester fordítva is tud olvasni! – ezzel újból belemélyedt a lapba és úgy tett, mintha tovább olvasna.

DRÁGA SÁNDOR BÁCSI!

   Bárcsak vissza lehetne egy kis időre fordítani az időt, amikor pipázgatva mesélt nekünk az Olasz fronton történt eseményekről és egyebekről.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2020. 02. 16. Vasárnap Délután 12:30

A fotón a Cseszneki Csendőrlaktanya látható, ahonnan mindennap jöttek járőrözni Bakonyszentkirályra is