„NÉZD, EZ TEJGUMI, MILYEN MAGASRA VISZ!” Gyermekkori emlékeimből.


„NÉZD, EZ TEJGUMI, MILYEN MAGASRA VISZ!”  Gyermekkori emlékeimből.

 

 

 

 

 

 

 

 

„NÉZD, EZ TEJGUMI, MILYEN MAGASRA VISZ!”

Gyermekkori emlékeimből.

 

    Gyermekkoromban Bakonyszentkirályon olyan gondtalan boldogságban teltek a napjaink, hogy azt a mai ifjú nemzedék biztosan nem tudja elképzelni.

Az akkori technika még csak olyan szinten volt, hogy, mikor manapság a „szivarzsebembe” nyúlok az okos telefonomért, mosolyra fakadnak az ajkaim, hiszen akkor ilyet még a fantasztikus filmekben sem lehetett látni a mozikban.

Telefon is csak a Postán és pár Intézményben volt található, magánembereknél még nem annyira. Természetesen ezek is vonalasok voltak a mai fogalmak szerint. Ha valakinek telefonálhatnékja volt, kiballagott Németfaluba, ahol a Posta épülete állt és onnan aztán kézi kapcsolással sikerült elérni, akivel beszélni szeretett volna.

   Televízió is csak később jelent meg a falunkban, de az is egypár módosabb családnál. Rádió az már több otthonban volt található, még nekünk is volt egy úgynevezett „Néprádiónk”, amelyen a Kossuth és Petőfi adókat lehetett fogni.

Iskolaidőben a szünetekben futkostunk, kergetőztünk az udvaron, utána pedig segítettünk otthon a családban, és ami szabadidőnk még volt, azt különféle játszási módokban töltöttük el. A moziból vett példát a vadnyugati filmekből merítettük, ahol a cowboyok vadul lövöldöztek ellenfeleikre, vagy harcoltak az indiánokkal. Mi ezt aztán röviden csak elneveztük „Kofizásnak” (cowboyozás után szabadon) és a magunk által fából készült pisztolyokkal és puskákkal lövöldöztünk egymásra, általában a Jestehegyen lévő Mélyárokban, ami erre a célra kitűnő helynek bizonyult.

   Készítettünk, természetesen szintén a mozi élményeinkből kifolyólag nyilakat is, mert akkor még nem ismertük olyan beható módon a történelmünket, amikoris az Őseink legendává vált nyilazó tudományától rettegtek az ellenfeleink. A nyílkészítésben jeleskedett egykori cimboránk Matyók Lali, aki sajnos már 2013. 07. 07 óta nincs közöttünk. Olyan kitűnő vesszőket is készített hozzá, amelynek a végén már fém hegy is volt, de csak annak volt ajánlatos volt vele lőni, aki már eléggé nagy gyakorlatra tett szert. Még így is előfordult egy baleset, mikor valakinek éppen súrolta a nyílvesző hegye az arcát egy félresikerült lövés következtében. Persze csatákat is vívtunk egymással, mégpedig a Magyar és Németfalusi gyermekek között. Egyik alkalommal pedig egy eldobott kő okozott fejsérülést, mikor a Dudar patakon átkelve mi Magyar falusiak közül átértünk az „ellenfél” területére.

   „Szégyen a futás, de hasznos” – elvet vallva kénytelenek voltunk visszavonulni, mikor a Németfalusiak segítségére siettek az ott villany távvezetéket szerelő felnőtt szakik.

   Nem is volt az én gyermekkoromban olyan falusi gyerek, legalábbis minálunk, akinek ne lett volna csúzlija. Városi gyerekek abban az időben sem nagyon ismerték, de talán ma már faluhelyen sem szokás, mert inkább játszadoznak az ifjak a mobiltelefonukkal, táblagéppel, vagy asztali számítógépeiken pötyögtetnek.

Természetesen mindenki saját maga készítette el a „fegyverét”, amihez legelőször egy nyeles, V alakú fát kellet valahonnan szerezni. Utána „lecsógumi”, vagy valami hasonló rugalmas gumiféleségére volt szükség és egy kis bőrdarabra, ami majd a „lövedék” megfogására kellett összeszerelés és próba, vagy mindennapi használat után. A gumit ráerősítettük a V alakú fa mindkét ágára dróttal, vagy erős madzaggal, majd a gumit megfelelő hosszúságúra levágva, azok végéhez szintén valamivel odafogattuk, vagy varrtuk a bőrdarabkát. Utána már jöhetett a próba egy apró kő, vagy kavicsdarabbal, amivel aztán elindulhattunk verébvadászatra.

  Persze, mint ahogyan légpuskával, vagy bárminemű lőfegyverrel sem tud mindenki kiválóan célozni és el találni valamit, így volt ez a csúzli esetében is. Sok gyakorlat kellett ahhoz, hogy ne csak vaktában lövöldözzünk, hanem a lövedék oda is találjon, ahova szántuk. Természetesen ezt egymás ellen nem fordítottuk, mert tudtuk, hogy ebből komoly balesetek is keletkezhettek volna.

Voltak nagyon profi módon elkészített csúzlik, de olyanok is, amelyekkel annyira azért nem lehetett dicsekedni.

Szerettünk egymás előtt is dicsekedni, ha jól sikerült a készítése, de ebből aztán egy alkalommal egy kis humoros esetünk is keletkezett. Akkoriban a Jestehegy felé haladva odaérünk a bal kanyarhoz, ami aztán egyenest a Református Temető felé visz, majd onnan jobbra fordulva éri el a Jestehegynek nevezett falurész szélét. A már említett első kanyar túloldalon lakott a Pongrácz család. Emlékeim szerint az egyik alkalommal a Sanyi is éppen be szerette volna mutatni a frissen készített fegyverét. Máig pontosan emlékszem a szavaira és fel is tudom idézni:

-Nézd, ez tejgumi, milyen magasra visz!” – azzal megfeszítette a csúzlit a lövéshez, ami abban a pillanatban elszakadt. Mit ne mondjak, minket természetesen elfogott a visszafordíthatatlan röhögés, amit természetesen Pongrácz Sanyi azért nem díjazott annyira, mert szégyenkezve hazaballagott.

   Amilyen tud lenni az ember gyermekkorában, gondolhatja a nyájas olvasó, hogy hányszor említettük fel a haverunknak a csúzli készítésével kapcsolatos tejgumi históriát. Legutoljára az úgy nevezett Rendszerváltáskor találkoztam vele a Dudari Szénbányánál, ahol 1,5 évig Külszíni Tűzvédelmi előadó munkakörben dolgoztam. Sanyi pedig a Fürdőépület mindenese volt. Él – e még, vagy már „odaát” próbálkozik csúzli készítéssel, sajnos nem tudom.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2020. 03. 02. Hétfő Délelőtt 11:15

 


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2020. március 2. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 51


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: