„KOPOGTATNAK”
Áldott emlékű Édesapám jó tollú parasztköltő volt Bakonyszentkirályon. 1914. 09. 03 – 1998. 06. 04 – között élt, dolgozott és alkotott. A fennmaradt kéziratos hagyatékában 16 éves korától haláláig végig lehet követni azt az irodalmi és éles szemmel látott világának fejlődését, amely diplomás, klasszikus költőknél sem minden esetben található ilyen alapossággal. Persze ez egy szubjektív vélemény, amit én, a fia megtehetek. Megítélése az olvasók dolga, hogy milyen mértékben van igazam, vagy nincs.
Verseit noteszekbe és füzetekbe írta a hosszú évtizedek során. Van ahol a versek alatt feldátumozta azokat, de olyanok is, amelyek a füzetek elején vannak évszámozva. Természetesen olyanok is találhatók kéziratai között, amelyeknél hiányzik a dátum megnevezése, de a kéziratának változása közben bekövetkezettek alapján azért valamilyen szinten körbe lehet határolni a keletkezésének időpontját.
Ma éppen a régi kéziratokat böngészve egy jelöletlen füzetben, az akkori Hangyaszövetkezeti Irka egyik példányában találtam egy olyan versét, amely ifjúkora idején íródhatott a tartalma miatt. Sok költeményében fejezte ki fájdalmát a Trianoni Gyászos Diktátum miatt és ez is éppen arról szól. Érdekessége, hogy a nála később szabályosabban hömpölygő versektől eltérően, a kezdetektől a végéig pont és vessző nélkül megy végig a cselekmény. Azért is örültem, mikor megtaláltam, mert éppen nemsokára lesz kerek (100) évfordulója a gyászos eseményeknek.
Úgy gondolom, akik eddig szívesen olvasták Édesapám verseit, talán ennek is ugyanúgy fognak örülni, mint én a megtalálás pillanatában. A költemény így hangzik:
KOPOGTATNAK
Ki meri éjnek idején
Zavarni házamat
Ki jár ilyen goromba éjszakán
Talán koldus lehet
Vagy utmenti csavargó
Nem tudom
Kérek bebocsátást
Didergek, fázok
Dermesztő volt a víz
Amelyen átúsztam
Hazátlan bujdosó
Szomorú földről jövök
Hova megyek
Hova indultam
Magamse tudom
Ide jöttem, hogy a goromba éjszakát
Fedél alatt tölthessem
Kérlek jóember
Csak puszta szobát adj
Mint amilyen puszta életem
Nyílik az ajtó
Belép az ifju
Fellobbanok a mécs homályos fénye
Mint halottak éji szelleme
Én Istenem én Istenem
Ki a bujdosók szavát meghallod
Fogadd reszkető szavamat
Fogadd jó Istenem
Vezesd járatlan utakra
Vezesd üldözőimet
Kik életemre törtek
Goromba éjnek idején
Feldúlták házamat
S pusztulnom kellett
Ott hagyva mindent
Szegény feleségem s gyermekem
Szegények ők szegények ők
Légy átkozott szomoru Trianon
Égj a pokol tüzén
Földönfutók legyenek alkotóid
Földönfutók a hóhérok
Legyen életök mint hánykódó tenger
Sötét nehéz és hányt vetett
Ne haljanak meg míg az utolsó ítélet
Hullámai romba nem döntik a világot
Szálljanak lelkeik a pokol tüzére
S ott égjenek
De már aludni kellene
Hisz éjfélre jár az idő
S a mécs utolsó fénye kilobban.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
Később természetesen újból fel fogom hozni a Trianonnal kapcsolatosan már eddig is megjelent írásait, de most ezt, mivel még sehol nem lett közzétéve, előtérbe helyezem ezzel a mai megosztással. Bízom abban is, hogy szélesebb körben való megismerésével Édesapám költészete a lassan 22 évvel történt halála után olyan szinten fog megmaradni, továbbadódni, ahogyan szívem mélyén szeretném, aki legjobban ismerem az irodalmi munkásságát.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2020. 03. 22. Vasárnap Délelőtt 9:45