EMBERI KOPONYA AZ ISKOLAKERTBEN BAKONYSZENTKIRÁLYON.

Gyermekkori emlékeimből.

   Ahogyan múlnak az évek, évtizedek mögöttem, az agyamnak a rejtekéből érdekes módon olyan események is előbukkannak, amik eddig elrejtve voltak, vagy nem nagyon tolakodtak elő azért, hogy megemlékezzek róluk. Történetem idején már felső tagozatba jártunk és a Központi Iskola volt a mindennapi „munkahelyünk”. A Szentkirályiaknak nem kell külön bemutatni, hogy hol van, másoknak pedig ebből a szempontból nincs jelentősége. Sajnos az Iskola épülete ma már mondhatnám úgy, romos, lakhatatlan állapotban van, de akkor még élettel teli hangoskodás volt a szünetekben az udvaron és az Iskola mögötti kertben, ami lenyúlt egészen a Kossuth utcáig a Sutton bejáratával szemben, egészen felfelé a Református Templom kertjének széléig.

   Akkoriban még gondtalanul éltük a napjainkat, nem kellett a jövőre gondolni, csak a jelennek éltünk, hiszen gyermekek voltunk még, a maga szertelenségével, szeleburdiságával. A technika szele sem csapott meg bennünket, hiszen abban az időben a maihoz képest gyerekcipőben járt a számítástechnika, számítógépek, mobiltelefonok pedig még csak a fantasztikus regényekben voltak jelen valamilyen formában. Éppen ezért a kapcsolatok is még mondhatnám úgy, hogy senkit ne sértsek meg vele, emberibbek, közvetlenebbek voltak a gyermeki világban is.

   Történetem idején iskolánkban Beke Ernő volt az igazgató, aki Édesapámmal is nagyon jó Barátságban volt, hiszen rendszeresen a Szülő Munkaközösség tagjaként részt vett a munkában. Igazgató bácsi nagy tisztelője volt Édesapám kimagasló parasztköltészetének és örült neki, hogy én is a jó tanulók közé tartoztam a magam négyes átlagával. Nagyra értékelte azt is, hogy az irodalom és a történelem kedvenc tárgyaim közé tartozott. Azért említem ezt előre, mert valamilyen szinten fontos dolog lesz majd később ez a megállapítás.

   Visszakanyarodva a tanítási órák közötti szünetekre, mikor összevissza futkosva csintalankodtunk az udvarban és a már említett kertben, egyik alkalommal, mivel az éjszaka elég sok eső leesett, valami kilátszódott a földből. Aki észrevette, azonnal szólt a többieknek és rögtön odaszaladt az összes gyereksereg. Kiderült, hogy az eső kimosott a földből emberi csontokat és egy koponyát. Látszott rajta, hogy nagyon régi lehet, hiszen teljesen tiszták voltak a csontok a lehetőségekhez képest. Az is természetes volt, hogy azonnal az egyik lurkó szaladt az irodába és szólt Igazgató bácsinak a fejleményekről, aki szinte futva érkezett a helyszínre. Szemrevételezte a maradványokat, aztán bevezényelte a diákokat a tantermekbe, majd intézkedett arról, hogy temessék vissza a relikviákat jó mélyen a földbe.

   Mondanom sem kell, hogy tantárgyaktól függetlenül szinte mindenki erről beszélt még az órákon is, éppen ezért nem sok értelme volt a szaktantárgyak tanításának a mai napon. Iskola után mindnyájan hazamentünk és elújságoltuk a szüleinknek, hogy mi történt az iskolakertben. Édesapám, aki hosszú éveken át a Bakonyszentkirályi Református Gyülekezet Presbitere is volt, mindjárt tudta azt, hogy mi lehet a történet hátterében. Elmesélte, hogy, amiről történelem órán nem tanultunk és abban az időben, mint olyan, úgynevezett helytörténeti kutatás is még nem volt annyira ismert, hogy valamikor nagyon régen a Templomok kertjében volt a Temető is. Valószínű, hogy valamikor elhunyt ember földi maradványait mosta ki az eső, ami nem lehetett mélyen elhantolva. Az is csoda, hogy még nem előbb került elő, hiszen azon a területen veteményezni is szoktak.

   Másnap, mikor elkezdődött az óra, Beke Igazgató bácsi bejött a tantermünkbe, kezében a teljesen letisztított, lemosott, fertőtlenített, szárazra törölt koponyával, amit letett az asztalra, aztán csodálkozásomra hozzám fordulva a következőket mondta az emlékezetem szerint, természetesen a szó szerinti idézést nem vállalhatom ennyi idő után:

-Bálint fiam, tudom, hogy te szereted a történelmet. Itt ez a koponya, vidd haza, tedd az asztalra és tanulmányozd, hogy vajon milyen korból származhatott a gazdája?

-Igazgató bácsi, hogyan gondolja ezt? Édesanyám el is zavarna, ha ezzel állítanék haza.

-Semmi gond fiam, persze, hogy nem gondoltam komolyan. Ha már egyszer előkerült a földből, jó lesz oktatási kelléknek, mikor az emberi test felépítését tanuljátok. – felelte, azzal fogta a koponyát és kilépett az ajtón.

   Most, hogy ezt a régi történetet próbáltam felidézni, természetesen eszembe jutott, hogy mi lehetett később a jóságos Igazgató bácsival, akit akkoriban még csak szűkebb körben szólítottak Úrnak, mert más idők jártak. Ha még él, akkor jó egészséget kívánok számára, ha meg már odaátról vizsgálgatja a koponyát, Nyugodjék Békében.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2020. 06. 10. Szerda Délelőtt 11:20