GONDTALAN GYERMEKÉVEK BAKONYSZENTKIRÁLYON…

Gyermekkori emlékeimből.

     72 évem múltával nosztalgiázva gondolok azokra az évekre, mikor még igazából semmire sem volt gondunk, csak arra, hogy teljesítsük az iskolai elvárásokat és betartsuk a Szüleink által megkövetelt viselkedési szabályokat akár otthon, vagy máshol tartózkodunk és természetesen a magunk módján besegítsünk a feladatok elvégzésébe a ház körül és a földeken.

 Sokszor írtam már ezekről a dolgokról, de most, hogy már többen a Pedagógusaink és Osztálytársaink közül sem lehetnek közöttünk, kicsit kibővítem a már egyszer megírt visszaemlékezéseimet és nevén nevezem a személyeket. Semmi nem lesz benne olyan, amely a már elhunytakra nézve sértő lenne, hiszen gyermekként másképpen láttunk mindent azokban az években. Induljon hát el az időgép és repítsen minket vissza az évtizedekkel ezelőtti világunkba.

   Csend van, áldott drága csend. Az erdő látszólagos csendje átölelve fogva tart, miközben halkan lépegetek a fák között. A madarak csiripelése, az erdei rovarok, apró kis állatkák zajongása az én fülemnek felér egy külvilágtól elzárt szoba csendjével. Elmerengve, álmodozva ballagok és emlékezem. Az emlékek egymásra tornyosulva, megrohanva zúdulnak rám, miközben hallgatom a fák halk suttogását. Egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem az erdőben járkálok, hanem az időgép fedélzetén ülve száguldok visszafelé és egyszer csak megérkezem. a múltba, gyermekkorom gondtalan világába.

    Fekszem az ágyon betegen, mellettem áldott drága jó Anyám áll és vizes borogatást helyez tüzelő homlokomra. Halk szavával próbál vigasztalni, fájdalmamon enyhíteni dúdolgatva:

„Meggyógyulsz majd lelkem, meglásd kicsi vérem,

Betakarlak menten, aludj el most szépen.

A láz bíborpírja elszáll majd a légbe,

Könnyű lesz az álmod, meggyógyulsz majd végre”.

Hányszor eszembe jutnak az óta ezek az aggódó órák, amikor ápolt, takargatott és mindenét odaadta volna a gyógyulásomért cserébe.

        Az 1950 – es években elég nagy szegénységben éltünk, de azért szűkös beosztással valahogy mindig átvészeltük a válságos időszakokat. Emlékszem egyszer az udvaron játszadozva, alaposan megéhezve beszaladtam a konyhába ezekkel a szavakkal:

       -Megéheztem Idesanyám! Kenjen egy kis zsíros kenyeret!

A kérésemre Anyám, főzőkanállal a kezében halkan így válaszolt:

       -Nincsen kisfiam. Kevés a zsírunk a  vindőbe. Főzéshez sem elég.

       Szomorú szívvel tudomásul vettem Édesanyám válaszát és csendben kiballagtam az udvarra tovább játszani. Már régen elfelejtettem az előbbi epizódot, amikor egyszer csak látom mosolyogva felém közeledni. Kezében egy szelet zsíros kenyér,a tetején zöldhagymával megszórva, amit felém nyújtott e szókkal:

       -Egyél kisfiam! Egyél! Nesze itt van, megkentem!

       Szótlanul elvettem a kenyeret és mohón falni kezdtem. A puha házikenyér, zsírral a tetején, hagymával megszórva akkor mindennél ízletesebbnek tűnt a számomra. Felért egy rúd téliszalámival, vagy a kedvenc „tikos” – levesemmel. Gyermekkoromban a tyúkhúslevest neveztem így.

      Az időgép megy tovább, de a helyszín változatlan. A Bakonyi kis község iskolájában a szünet végét jelző csengő vészjóslóan berregni kezdett, majd egy erélyes férfihang (Horváth Pál tanár úr. Kitűnő magyar és történelemtanárként okított bennünket. Őszintén megvallom, hogy sokat köszönhetek neki, hogy ezek a tantárgyak kedvenceimmé váltak és ma is azok) hasította át a levegőt és lecsapott a zsibongó gyerekhadra :

        -Sorakozó! Egy – kettő! Szaporán!

        A megriadt nebulók hanyatt – homlok igyekeztek beállni a sorba, de Hutter Jóska a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott elég gyors lenni. A tanár odaintette magához, majd megfogta a pajeszát és így szólt a megszeppent fiúhoz :

        -Vedd le a szemüvegedet!

A gyerek engedelmesen lekapta, majd félénken várta a további fejleményeket.

        -Vigyázz fiam! – szólt a tanár és abban a pillanatban már le is kent neki egy hatalmas pofont.

        -Mondtam fiam, hogy vigyázz! Miért nem vigyáztál? – majd indulást vezényelt az osztálynak befelé a termekbe. Történelemóra következett, amelyet nem minden tanuló fogadott kitörő örömmel. Legtöbben így morfondíroztak magukban:

„Összegyűjtöttük az egész falu padlásáról a régi edényeket,korsókat,régi pénzeket,könyveket,újságokat. Zsargó Misi még a család féltve őrzött kutyabőrét                                                                            (nemesi oklevél ) is elhozta, amit a mai napig sem kapott vissza. Mit akar a tanár úr velünk, hogy még a történelemről is állandóan faggat bennünket?”

       A tanár azonban nem méltányolta a lehajtott fejeket, a padba mélyen belesüppedő nebulókat, hanem felcsapta az osztálynapló fedelét és így szólt:

       -Gyere csak ki szépen Pisti fiam! – mutatott a padba elmélyülten kotorászó Huszár Istvánnak, aki ijedten felállt és kiballagott a táblához.

       -Meséld el édes fiam, hogy mit tanultál mára otthon történelemből?

       -Én. Én. Én tanultam tanár úr! – azzal hosszan nyalogatni kezdte a szája szélét. –Mára az volt feladva, hogy…az volt, hogy ismételni kellett az előző óra anyagát ! – kapta fel a fejét hirtelen a megszeppent diák.

       -Iigen? – állt fel a tanár a katedrától. – Az előző óra anyagát ismételni? Gyere csak közelebb fiam!

       A megriadt diák közelebb lépett, Horváth tanár úr pedig jó szokásához híven megfogta a pajeszát, és húzni kezdte felfelé. Pisti egy darabig megpróbálta felemelkedve menteni a menthetőt, de a kéz egyre magasabbra húzta a szőrzetét, majd hirtelen eleresztette.

       -Most meséld el édes fiacskám, hogy mit ismételtél történelemből? Mi is nagyon szeretnénk már hallani!

       -Három részre szakadt az ország…mert három részre szakadt…izé, el kellett volna a magyar meg az erdélyi nemesek…csak azok, igen az erdélyi nemesek, meg a Szapolyai…a Szapolyai Zsigmond. igen az…

       -Micsoda badarságot beszélsz fiam? A Szapolyai Zsigmond? Nem Jánost akartál mondani, édes gyermekem?

       -De azt, tanár úr! Azt akartam mondani, de nem jutott az eszembe. Egy kicsit eltévesztettem.

       Iigen? Valóban eltévesztetted Pityuli. Tévedésből most én is adok neked egy szép egyest, hogy legközelebb ne téveszd el a neveket és készülj rendesen az órára. Ezen kívül holnapra írd le ötvenszer azt, hogy: „Minden történelemórára rendesen és pontosan készülök.” – megértetted?

       -Igen tanár úr. Megértettem. – azzal leforrázva a helyére ballagott.

       Tanítás után hazafelé ballagva arról beszélgettünk, hogy már csak öt nap van hátra a tanévzárásig, és akkor felszabadultan vívhatjuk csatáinkat egymással. Kis falunk két részből tevődik össze, amit egy folyó választ ketté. Elhatároztuk,hogy holnap délután döntő ütközetre kerül sor a Németfalusiakkal,ugyanis a folyó túlsó oldalát valamikor német telepesek lakták, akik az idők során elmagyarosodtak. Az utódok azonban örökölték az elnevezést.

        Másnap az utolsó óra után mindkét csapat vezérkara megbeszélte a haditervet, majd négy óra körül a folyó két partján gyülekeztek a hadak. Nyilak, csúzlik, parittyák, fakardok képezték a seregek legfontosabb fegyvertárát. Mi Magyarfalusiak voltunk, ezért még pár nappal ezelőtt, mint fűzfapoéta megbízást kaptam egy támadásra buzdító vers írására. Remélem, hogy Petőfi Sándor nem forog a sírjában, mert ajkaimról így szólt a vers:

„Itt a nyilam kibe lőjem,

Németfalu áll előttem.

Belelövöm valagába

Csak úgy porzik a gatyája

Előre!”

       Csapataink ezek után kilőtték nyilaikat, a parittyák nekilendültek, a csúzligumik megfeszültek, majd kardot rántva megkezdtük a támadást. A túloldalon az első sortűz után hangos jajkiáltást hallatott valaki, majd a fejét fogva földre vetette magát. Nagy Sanyi, ahogy mondani szokták, telibe találta az egyik fiú fejét egy kődarabbal. A folyón átkelve a transzformátorház környékén kibontakozott az ádáz közelharc a két tábor között. Rövid időn belül sikerült megfutamítanunk az ellenséget. Már a Posta környékéig nyomultunk előre, amikor erősítést kaptak ellenfeleink. A csata hevében ugyanis nem vettük észre, hogy a megsérült fiú valamelyik társa elszaladt a szüleihez a hírrel. Azok rohanvást igyekeztek vissza botokkal felfegyverkezve és elűztek bennünket a már elfoglalt állásainkból. Szégyen a futás, de hasznos, ezért kénytelenek voltunk visszavonulni.

       Másnap szorongva léptük át az iskola kapuját, mert számítottunk a legrosszabbakra. Addigra már széltében – hosszában beszélték a faluban a tegnapi eseményeket. A sérült fiú fejét három kapoccsal tűzte össze Hudák doktor úr, mert betörött a pontos találattól. Az óra megkezdése előtt az osztályfőnökök mindenkit kirendeltek az udvarra. Nemsokára előlépett iskolánk nagy tekintélyű igazgatója Puskás Tibor, aki maga is szenvedélyes vadász hírében állott a környéken. Megszeppenve,várakozón tekintettünk rá, amikor harsány hangon megszólalt:

       -Ide figyeljetek édes gyermekeim ! Ki hallott már ilyen barbár viselkedést? Nem elég hogy állandóan harcban álltok egymással, még tettlegességig is fajul a dolog ? Eddig csak cowboyoztatok a Mélyárokban, most pedig már egymás fejét is betöritek? Szegény Link Ferinek a fejét úgy kellett az orvosnak összekapcsozni. Sanyi fiam! Terád nagyon haragszom! Te, aki az iskola egyik legjobb tanulója vagy, hogy tehettél ilyet? Ejnye! Ejnye! Ejnye! Kővel dobálózni?  Egyébként az a szerencsétek, hogy rövidesen itt a nyári vakáció, mert súlyosan megbüntetnélek benneteket ezért az újkori háborúért. A szünet végén erre azért még külön visszatérünk! Többé ilyen panaszt ne halljak rátok! Most pedig mindenki vonuljon be az osztályterembe és kezdődjék a tanítás! – azzal sarkon fordult és visszatért az irodájába.

       El kell mondanom így utólag az évtizedek távlatából, hogy Puskás igazgató úr nagyon szeretett bennünket. A mostani feddő hangjából is a féltő, aggódó, egyben a titkos egyetértés is kicsendült. A titkos egyetértés természetesen nem a fejbedobálásra vonatkozott. Sokszor mesélte, hogy az ő gyermekkorában is rengeteg csínytevés előfordult. Mi szigorúbb számonkérésre számítottunk, ami most az egyszer elmaradt. Elmaradt, mint ahogyan sok más egyéb is az életben, ami történt velünk, vagy történhetett volna.

       Az időgép hirtelen megállt és az ajtaja kinyílt. Kiléptem rajta és újból a susogó erdő csendjében érezhettem magamat. Tüdőmet jól teleszívtam az ózondús erdei levegővel és elindultam visszafelé.

Vissza a civilizációba, ki az erdőből a zajos, dolgos hétköznapokba.

Sajnos, az eltelt évek, évtizedek során mi is megfogyatkoztunk már. A visszaemlékezésemben szereplő Puskás Igazgató Úr, Horváth Tanár Úr, az osztálytársaink közül már Huszár Pisti és Zsargó Misi sem lehet közöttünk, hogy mosolyogva gondoljunk ezekre a pillanatokra. Rendszeres szervezője voltam az 5 évenként megtartott Általános Iskolai találkozónknak és ott sokszor felidéződtek a fiatalkori csínytevéseink. Akik még megmaradtunk, olvassuk el újra az általam előbányászott emlékeinket és mindenki tegye hozzá azt, ami számára azokból az időkből megmaradt az agya rejtekében. Az elhunyt Tanáraink és Osztálytársaink pedig Nyugodjanak Békében.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2020. 06. 16. Kedd Délelőtt 9:10