ÁLDOTT EMLÉKŰ ÉDESAPÁM, MÍG ÉLEK, MINDIG TE MARADSZ A PÉLDAKÉPEM.

ÁLDOTT EMLÉKŰ ÉDESAPÁM, MÍG ÉLEK,

MINDIG TE MARADSZ A PÉLDAKÉPEM.

Ahogyan szokás volt mifelénk a Bakonyban mondani, „ha a libák el nem tipornak”, akkor már kevesebb, mint fél esztendő múlva hetvenhárom esztendős leszek. Tudom azt, hogy ez nem érdem, csak egy állapot, de azért jó dolog visszaemlékezni az életemnek minden pillanatára. Azokra is, amik ugyan nem mondhatók szépnek és emlékezetesnek, de mivel már ez is része a történelemnek, nem letagadható és természetesen én sem szeretném ezt tenni.

Sokszor megírtam már azt, hogy a kis Bakonyi falucskát-Bakonyszentkirályt tartom Szülőfalumnak, pedig anyakönyvileg a Zirci Kórházban láttam meg a napvilágot 1948. Március 13 – án az éjszakai órákban, Édesanyám elmondása szerint 3 óra tájban. Az érdekessége még a dolognak az, hogy 8 hónapra, mert elesett az udvarban, elfolyt a magzatvize és a jóságos Hudák Doktor Úr Édesapámra ráparancsolt, hogy vigyenek azonnal lovas kocsival Zircre Kórházba, mert az a biztos a magzat és az édesanya érdekében egyaránt. Így is történt, hogy aztán a picurka, vékonyka csecsemőből egy viszonylag erőteljes emberke vált belőlem a hosszú évek során. A magasságom ugyan nem éppen daliás, de ezzel soha nem volt problémám a hosszú évtizedek alatt.

Édesapám parasztember volt, aki ezt soha nem szégyellte, de én sem, hogy honnan származom. Édesanyámnak nem volt önálló munkája, úgynevezett háztartásbeliként tevékenykedett, főzött, mosott, elvégezte az otthoni munkát, és ha kellett, a pár hold földön gazdálkodó Édesapámnak is segített és a házhoz tartozó kertünkben munkálkodott. Ezzel együtt természetesen nevelt bennünket a négy évvel, idősebb bátyámmal, Gyulával együtt. Voltak olyan esztendők a Rákosi rendszer alatt, hogy úgynevezett kétlakiként, reggel hat órától Édesapám a Zöröghegy túloldalán a Cuha völgyében több falusi társával követ fejtett a Kőbányában délután tizennégyig. Ehhez természetesen korán kellett felkelni. Munka végeztével visszafelé is ugyanazon az útvonalon megtették az utat. Egy kis rövid ebédszünet után aztán ment ki a földekre és folytatta a paraszti munkát estig. Vacsora, majd korai lefekvés, mert ugyanezt folytatta másnap is. Télen ez annyiban változott, hogy a paraszti munka lecsökkent, de helyette elment az erdőre „ölfát” vágni, hogy egy kis pénzhez jussanak.

Már korán, elkezdett rímeket faragni, gondolatait versekbe önteni. Erről később így emlékezett meg az önéletrajzi könyvében:”Verseket már gyermekkoromban irocskáltam. Hogy miket írtam, már nemigen tudom. A Bálint fiam,a padláson szedett össze a télen igen – igen régi, gyermekkori verseket…A vers magától jön, csak le kell írni. Azt mondják ez az ihlet. Ha azt mondják, lehet, hogy így van.”

Költői fejlődését 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni a gazdagon fennmaradt kéziratai alapján. Gondolatait noteszekbe,füzetekbe,lapokra leírva,haláláig gondosan megőrizve tartott, elkülönítve a családi irataitól.

A földműves munka nehéz perceiben is mindig volt nála egy darab papír, egy notesz, hogy lejegyezhesse a hirtelen eszébe jutott gondolatait. Hat elemit végzett parasztember létére írt ódákat, szonetteket, elégiákat, amelyek megfeleltek a költészettani szempontok előírásainak egyaránt. Ehhez tudni kell, hogy az iskolában végig kitűnő tanuló volt. Most részletesen ebben az írásomban nem foglalkozom, hogy a 84 év alatt az irodalmi munkássága miként alakult, de majd egy másikban az egész életéről is fogok megjelentetni egy összegzést.

Megjárta a katonaságot 3 éven keresztül, majd ott volt az elcsatolt területek visszafoglalásánál is tartalékosként. Megjárta a háború poklát is tüzérként a Doni csatamezőkön és azon kevesek közé tartozott, akik apróbb sérülésektől eltekintve visszatérhetett szeretett Hazájába a Családjához. Háborús élményeit több versében is feldolgozta.

Részt vett az Református Egyházközség munkájában Presbiterként és bennünket is arra tanított, hogy a hitünket ne felejtsük el, tartsuk meg halálunkig. Közéleti tevékenysége is számottevő volt az élete során.

Miért sorolom fel ezeket, arra felidézem dr. Vercseg Ilonának, Az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete munkatársainak szavait, amiket ajánlóként írt Édesapámról. Az Intézet kiadásában jelent meg 1990 – ben Nagy Bálint: Hol van már a paraszt? – című önéletrajzi könyve.

Idézet Ilikének az írásából:

„Nagy Bálint szemre ugyanolyan parasztember, mint más, úgy öltözik, lakik, dolgozik, ugyanolyan szokásrend szabja meg az életét. És mégis különbözik. Volt alkalmam őt többször is megfigyelni közössége, egy bakonyszentkirályi egyesület körében. Döntés nem születik, míg ő meg nem szólal. S ha ezt magától nem teszi, kérdő tekintetek és csend kéri őt szólásra. S szava útmutatás. Kimondja azt, amit mások csak érezni tudnak, megfogalmazni nem. Véleménye felismerés és megkönnyebbülés. Döntés. Olyan ember ő, aki tudja, hogy mi történik vele; akit érdekel a dolgok miértje, háttere, oka: aki megfejteni igyekszik a titkokat…”

Nyilván a költészete hatással volt rám is, aki zsenge ifjúkoromtól kezdve próbálkoztam a vers és prózaírással, mert az irodalom és történelem mindig kedvencem volt és az ma is. Természetesen akkoriban mindig megmutattam neki az írásaimat és ahol kellett javasolta, hogy változtassak, vagy javítsak rajta és ez boldogsággal töltötte el a szívemet. A gyermeki szeretet mellett kezdetektől tiszteletet is éreztem iránta, főleg, mikor már az idők múlásával mélyebben megismertem a kézirataiból az a nagyszerűséget, amit az írásai tükröztek vissza.

Természetesen én elfogult lehetek vele kapcsolatban és mégis…

Szerettem Őt és haló porában is Szeretem, mint Édesapát, igaz, „vastagnyakú kálomistát”, (a reformátusokat szokták ezzel a jelzővel illetni), Hazáját szerető és féltő magyar embert, Családjáért mindent vállaló férjet, Édesapát.

Szokták mondani, hogy az irodalomban kik a példaképek a klasszikusaink közül, de én mindig azt szoktam mondani és ezt vallom ma is:

SZÁMOMRA MINDEN TEKINTETBEN

MÁR RÉGTŐL FOGVA Ő A PÉLDAKÉPEM.

APÁM HŰSÉGE

Idős ember ballag csendben, szépen,

Hetvenöt év múlt felette éppen.

Gondolatban visszanéz a múltra,

Ifjúságra, vesztett háborúkra.