„HASZNÁT VETTEM A TUDOMÁNYOMNAK

A KATONASÁGNÁL IS.”

Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő:

„Hol van már a paraszt?” - című életrajzi könyvéből

   „Hasznát vettem a tudományomnak a katonaságnál is. Mikor bevonultam, a minősítésemben benne volt, hogy „verseket is ír”. Fölfigyeltek erre. Minden ünnepély előtt berendeltek az ezredirodába, ott kiadta az ezredparancsnok, hogy írjak egy verset az ünnepélyre.

„Mennyi idő kell rá?”

„Egy hét elég lesz”.

Egy hét szolgálatmentesség. Reggel felkeltem és takarodóig csavarogtam a városban. A verset meg egy fél nap alatt megírtam a Bizinger – ligetben egy bokor alatt.

  A katonaságnál mindent tudnak egymásról az emberek. A szakácsok is megtudták, mikor újonc voltam, hogy verseket írok. Azt mondták:

„Ez egy költő!”

Azt hitték, ki tudja, milyen nagy ember vagyok én!

Bementem a konyhára egyszer, azt mondja a főszakács:

„Te! Ugorj föl az asztalra, szavalj el gyorsan egy verset!”

Elmondtam. Én azt ettem, amit akartam, minden volt nekem! Más be se dughatta az orrát a konyhára.

   Na, jött a március 15 – e. Akkor az nagy ünnep volt, a régi Kisfaludy Színházban volt az ünnepély. Oda is bejártam egy hétig próbára, és egyszer mondtam csak el a verset. Azt mondták, nagyon jó lesz, ez éppen megfelel. De mentem azért minden nap. Ott szívtam el egyszer félig egy cigarettát, az egyik színésznő a számba dugta.

Mert nem a színészek foglalkoztak énvelem, hanem a színésznők… Azt mondták, hogy igen fess katona vagyok – nem azért, hogy igazuk legyen, hanem hogy valamit mondjanak. Nagy plakáton is ki volt írva, hogy szavalok, lépten, nyomon mondták az ismerősök, hogy „halljuk, hogy szavalsz a Kisfaludy Színházban!”

   Udvarolni is könnyebb volt így, a katonák gyakran kértek:

„Te, írj erről!” Írtam.

Ezekről az időkről olvassátok el az alábbi verseit Édesapámnak, amelyek ugyan nem Győrben, de még a katonaideje alatt íródtak:

BUCSU  PÉNZESKUT PUSZTÁTÓL.

A győri hegyi tüzérek pénzeskuti tábortűz ünnepélyére.

Zúgó Bakonyerdő közepébe értünk,

Sok melengető kar kitárult előttünk.

Tüzér mivoltunkat itt nagyra becsülték,

Boldog álmainkat óvták, melengették.

Szerettek bennünket magyarosan, szépen,

Fejedelem voltunk mindegyik szemében.

Először a helység hegyes földesura –

Fogadott bennünket mindent felajánlva.

Hiszen Ő is magyar, szép huszár katona,

Vadregényes Bakony ez az Ő hazája!

Nagy, jóságos arccal mindent adott nékünk,

Sokszor megértő, hű kegyelmében éltünk.

Szívet adott nékünk, amit nem is vártunk,

Szívvel átérezte magyar Akarásunk.

Mert mi a mi vágyunk, - uj magyar Virradás!

Naggyá erősödjék az uj magyar Hajtás.

Ő elősegített minden tetteinkben,

Nem állott meg gyáván kevés dicsőségben.

Hegyi ütegünket igazán szerette;

Áldja meg ezért magyarok Istene.

Most a helység népét kerítem a sorra:

Csodáltak bennünket, apraja és nagyja.

Mikor messze jöttünk, már kapuban álltak,

Lányok, szép menyecskék tüzérekre vártak.

Áldott ez a helység, annyi gyermek áldás –

Hisszük lesz itt derűs magyar Feltámadás!

Dalos ajkúak itt a jó magyar ifjak,

Rabjai ők is a sírva – vigadásnak.

Nagy álmok lobognak a lelkükben, mélyen,

Tudnak ők mulatni keseregve, szépen.

Különb ez a helység, mint más, többet érez,

Közel az Istenhez, közelebb az éghez.

Borongó hegyvilág, a mi lelkünk csodál:

Zúg a magyar rengeteg… az Isten orgonál…

Óh fenséges élmény! Roskadozva visznek,

Ennyi szép értéket a hegyi tüzérek.

Megértő, jó népek búcsúzom tőletek,

Emlékezzetek ránk, el ne felejtsetek.

Mi most eltűnünk a hulló falevéllel,

Csendes elmúlással, lombszaggató ősszel.

Kürtöm zokogása mind halkabban reszket,

Valami nagy fájás szúrja a szívemet,

Fáj, hogy ütegünket el kell búcsúztatnom;

Imámnak vége van, én tovább nem bírom.

Nagy Bálint

főtüzér

Pénzeskut – puszta, 1937 IX. 1 én.

SZENT BORBÁLÁHOZ 

A FELSZABADULT FELVIDÉKRŐL.

Hallgasson el ma ágyúinknak torka,

 Legyen itt szent ünnepi nyugalom.

Öröm varázsa rózsákat fakasszon

A sok ábrándos ifjú ajkakon.

S Te jöjj hópelyhes decemberi fényben,

Itt állunk hódolón várva s várva;

Bíbor palástodat csodálva lessük

Szűz – Asszonyunk, védőnk, szent Borbála!

Te hordoztad győzelmes lobogónkat

Annyi viharban, vészben keresztül,

Te őriztél, virrasztottál felettünk

Harcok tüzében rendületlenül;

Reszkettél, mint áhítatos imádság,

Tanítottál Isten félelemre.

Majd mint túlvilági bús orgona,

Zokogtál be csendesen lelkeinkbe.

Te csókoltad a hír, dicsőség csókját

Vad rohamban izzó homlokunkra,

És Te voltál sok zordon alkonyatban

Fejünk felett az égi Glória.

Szent Borbálánk, védőnk, csodás szerelmünk!

/:Odakünn hull a decemberi hó:/

Lásd a kezünkben és lásd a szívünkben

Ezer patyolat – fehér lobogó.

Te vezettél át az „Isten kertjébe”,

Ami húsz év után újra magyar,

Ahol a lehullott rabláncok után

Minden magyar ember élni akar.

Nem mostantól, ezer éve, hogy magyar

Ez a könnyel megöntözött tájék.

Kripta volt itt – ez az elnyomatott nép

Fájó dalát nem is zenghette még.

Rózsán jöttünk, virágos volt az utunk,

Tüzér sapkánkban száz virág virult.

Amerre döngött lovunk dobbanása,

A nap az égről le nem alkonyult.

Örök tavasz jár mindenhol nyomunkba,

Mert képedet szívünkben hordozzuk:

Szent Borbálánk, védőnk, csodás szerelmünk,

Fogadd el, ím, ma neked áldozunk!

A Te neveddel szálljuk meg e földet,

Hová soha ellenség nem léphet.

Jöjjön bár kínok, vészek óceánja

Legyen roham, vagy véres fergeteg,

Ha hősi – bátran a porba elesünk,

Csonka kezünkből kihullik a kard,

Még akkor is – hörögve is – megyünk!

Ez a föld örökre magyar marad!

Nagymegyer, 1938. XI. 28 – én.

Nagy Bálint

tü. tiz.”

A többi fotó az egész cikkel együtt megtekinthető az alábbi linkre kattintva:

https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/posts/4096974240337188