MAGYAR ÉG ALATT
Hová lett fényed, híred, büszkeséged,
Mivé lettél te ősi, drága föld?
Dér szakadt a termő, zengő ágra –
Ki akarta ezt a nagy temetőt…?
Ki járt itt vad tüzek oszlopával,
Az átok – lángot ki gyújtotta meg?
A Végzet jár ordítva mindenütt –
Az életnek örökre vége lett?
Széthányattatott a magyar erő,
Nem is magyar már itten a magyar.
Az ősi portán idegen az úr;
Magyart dönget az idegen vihar.
Gyilkos éjszakák jönnek naponta,
Eltűnik, meghal, ki élni akar.
Véres ujjak festenek az égen…
Halál, halál – és véres ravatal!
Mivé lettél holtan is büszke nép!
Összezúzott, leesett koronád.
Örökre lenyugodott tán a Nap -?
Szent helyed nincs – tudod, hogy nincs hazád?
A vadállatnak több a nyugalma,
Mely ott bolyong az erdők rejtekén.
Bárhogy zúg az erdők téli átka,
Gyilkos golyó nem találja szíven.
Mivé lettél, óh, drága magyar nép!
Elvesztetted, nincs itt már holnapod.
Legjobbjaid kínzó börtönökben
Várják a fényt, a megváltó Napot.
Melletted, ki felemelné szavát
Nincsen nép a teremtett világban.
Nincsen ököl, tőr, vagy véres gránát,
Mely utat tör a halál torkában.
Hiába jártunk dörgő csatákban,
Vérünk hiába ömlött, patakzott.
Elestünk… s a csontjaink tiporják
S a zord halál ver gyászos dallamot.
Török – tatár dúlta egykor, régen
Drága hazánk – s most orosz áradat –
Hej, de nincs más írva a számunkra,
Csak vér, csak gyász a magyar ég alatt!
Reszkess lélek, zokogj fel az égig,
Kit elhagytál, keresd meg az Istent.
-Lökj félre minden idegen kutyát –
Ő végezze a temetésedet.
Kongjon, zúgjon, zokogjon a harang…
Jaj, jaj, minekünk, nem lesz itt magyar!
Halott minden… és hollók kárognak –
Halál, halál – és véres ravatal!
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1952. XI. 20 - án
