VÉR A PARÓCHIÁN
Az 1848 – 49 – es szabadságharc idejéből
Nehéz szelek nyögnek, kihalt minden utca
Nagy sötétség borul rá a kis falura.
Mintha nagy ítélet zúgna, közelegne,
Egy lelket se látni, aki jönne, menne.
Sápadt arcát a Hold néha ki, kidugja
A földre vetődik vén torony árnyéka.
Elnyújtott énekét bakter nem kiáltja,
Kazalba rejtőzik zsandár nem találja.
Retteg, fél mindenki – gyakran megzavarják
A falu nyugalmát császári katonák
Akik részt vettek a szent szabadságharcban
Ágyból rángatják ki éjjel irgalmatlan
S kinek kedve támad, ki is választhatja
Véres puskagolyó, avagy véres akasztófa.
Császár pribékjei, mint az éhes varjak
Most is kint a falu körül ólálkodnak.
-Már lopóznak a templom közelében
Kerítések között bújnak a sötétben.
Vad vihartól tépve áll a paróchia
Félig ki van döntve nagy tölgyfa kapuja.
Az udvar közepén áll egy vén eperfa
Koronája le van a földre szakadva.
Pár hónapja hogy a háború arra járt
Az osztrák ágyúja tépte le az ágát.
Odabenn a szobában egy sápadt férfi ül
Aradról menekült – s mély gyászt hozott hírül.
Lehányta magáról vére, nyűtt zubbonyát
Alig bírja már „Rüdiger” golyóját.
Hű párja amíg a sebét közözgeti
Szeme lángol – s a nagy csatákat beszéli.
Aztán szava halkul – szeme mintha sírna:
„Veszve a szabadság, vérünket föld issza,
a dicsőség egén járt Kossuth hős hada
s Görgey velünk a fegyvert lerakatta.
Cári ármádia rontott szép hazánkra
Hogy gyalázatából a császárt kirántsa.
Mint a nyúl a mezőn, ha a vadász látja
Úgy szaladt a császár minden katonája.
Hegyen, völgyön, síkon, merre dúltak csaták,
Szétvertük mindenhol a császár csapatát.
-S új rohamok jöttek, újabb ellenséggel
szembe fordultunk a cári százezerrel.
Seregünk nem bírta, elvérzett, kimerült
Zászlói letörtek – és térdre kényszerült.
Most gyilkol az osztrák, pusztít és bosszút áll
A magyar szabadság meghalt Világosnál.
Vér patakban folyik Aradvár udvarán
Varjak kárognak a halott hősök halmán.
Vége nem szakad a szörnyű gyilkolásnak
Megölik azt, akin honvéd zubbonyt látnak.
Hej oroszok cárja, nem erre esküdtél,
Kegyelmet kap mindenki – csak emlékezzél!
S kegyelmet senki e hazában nem talál
Vér folyik mindenütt… halál… halál… „
Pihenjünk le drágám, fáradtságot érzek,
késő éjszaka van, fújd el már a mécsest.
Fénye kisem hunyt még az olaj – lámpásnak
Hallik dobogása az osztrák csizmáknak.
Leszakad a zsalu, döngetik a rácsot:
Kossuth dög, kioltjuk szívedből a lángot.
Gyilkot emeltél a felséges császárra
Önnön kardod által mégy a másvilágra.
Most áhítatoskodj, most hívd az Istened,
Őrült magyar bitang, őrült, vad eretnek!
Sok ütés – veréstől engednek a falak,
Tompa zuhanással beszakad az ablak.
S a hős, kinek – mikor zúgott véres orkán
Nagy csatákban – szíve nem akad a torkán.
Kardjával nagyot vág, vér freccsen a falra
Elfogatni magát élve nem akarja.
Jobban verekedik, mint tán Komáromnál –
S fegyverek dördülnek el a gyilkosoknál.
A hős felesége őrülten, sikoltva
Kirohan a házból, fut fel a toronyba.
Veri a harangot – nehéz vassal kongat –
Segítség! – segítség! – hallják meg jajomat.
Orvul, gyáván tört ránk sok császári hitvány
Ítélet készül – vér folyik a paróchián.
Ébredj falum népe! – itt a vész magyarok!
Megölnek bennetek, felgyújtják házatok!
S ajkán kihal a szó, némán térdre esett,
Aléltan szorítja a harangkötelet.
Kurátor kezében hatalmas dorong van,
Mögötte az egész falu népe rohan.
Ásó, villa, kasza villan meg az éjben
Forr a bosszú, a düh a hős szittya vérben.
Jaj annak, aki itt hősködött idáig,
Félholtra verik a császár katonáit.
Az utcán, udvaron, meg a házon belül
Elkeseredett harc folyt kíméletlenül.
A nép nagy erejét aki nem értette
Elbukik a harcban aki ki kezd vele.
Hátul a fák között tűnnek el a gyávák,
Sebesültjeiket húzzák, ráncigálják.
Vén imaház mögött, üres puszta helyen
Ledőlnek a fűre fáradtan, véresen.
Kötözgetik nyögve a véres sebeket,
Közülük egy vasas némán kiszenvedett.
Akinek még fegyver maradt a kezében
A kerítésen át – hányja ijedtében.
Császár szemfényei alázatos kutyák
Hogy ezt a kis falut feldúlni nem tudták,
Mit jelentsenek majd Vindischgraz hercegnek-
Mért nem került kézre ez a vad eretnek? –
Ébred már a kakas, kiált virradóra
S mint kihalt csatatér, áll a paróchia.
Nem halt meg, él a pap, csak sebei fájnak,
Mellette hívei tisztességgel állnak.
Szava alig hallik, fáradt, nagyon fáradt,
Kínjait érzi a szörnyű éjszakának.
Drága hitvesét a toronyból most hozzák,
Szemeit az örömkönnyek elborítják.
Egymást átölelik csókkal, tűzzel, vérrel-
Hajnali madár zeng boldog énekével.
Itt állok a kálvinista temetőben egy orgona
virággal befutott sírnál. Köszönetet mondani
jöttem a papnak, a hősnek a lángoló hazaszeretetért.
Szabó Sándor vérét adta a hazáért, hogy
ezen a földön a szabadság virágozzék, hogy
ez a föld örökre magyar maradjon.
Állok… hallgatom a temetőt… a régi sírok
Beszélnek… engem s téged vádolnak a halottak…
Miért…?
Gondolkodom… és gondolkozzál…
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
