KIS FALUCSKÁNK REFORMÁTUS TEMPLOMÁBAN.

   Sok írásomban szóltam már arról, hogy egy Bakonyi kis falucskában Bakonyszentkirályon éltem születésemtől kezdve 14 éves koromig, majd 3 év Iparitanuló suli Győrben és még 1, 5 év ugyanitt dolgozva, ezt követően pedig 2 év katonaság Pápán. Leszerelés után visszatértem a falumba, majd 11 év után 1980 – ban költöztem a Bakony Fővárosába Zircre a Családommal. Elöljáróban ezt azért szerettem volna elmondani, hogy mennyi kötődésem volt a falusi léthez, amiről majd később egy másik írásomban fogok részletesebben szólni az akkor még meglévő paraszti világról.

   A lakosoknak akkor még talán nagyobb kötődése volt a valláshoz is, hiszen hagyományai voltak a templomba járásnak. Nálunk abban az időben már csak reformátusok, evangélikusok és katolikusok voltak. Régebben, a II. Világháború előtt még több zsidó család is élt a faluban és önálló templomuk volt, de 1956 – ban a még meglévő család is disszidált. Templomuk romjai még az én gyermekkoromban megvoltak és később lebontva családi ház épült a helyére.

Abban az időben és még ma is, már csak a reformtusoknak van temploma az úgynevezett Magyarfalusi részben, a katolikusoknak pedig a két falurészt elválasztó Dudar patakon túl Németfaluban van az Isten háza. A két falurész 1926 – ig. önálló volt és akkor egyesítették Bakonyszentkirály néven. A Németfalusi részben valamikor betelepített, zömmel katolikus svábok laktak.

A Magyarfalusi rész egykor szinte teljesen református, és házasság révén idekerült evangélikusokból állt, de ma már mindét falurészben vegyes vallású lakosok élnek.

   Mivel mi reformátusok vagyunk, azaz Édesanyám Veszprémvarsányból került hozzánk evangélikusként, a református templom volt a szertartásaink helyszíne. A vallási szokások a gyermek és ifjúkoromban még olyan erősek voltak, hogy a Vasárnap mindenképpen az Istennek volt szentelve. Parasztember akkor nem dolgozott, kivétel persze a sürgős betakarítási munkálatok, vagy várható esőzések miatt vált esedékessé.

Ezek a hétvégék azért is voltak emlékezetesek számomra, mert legtöbb esetben a kedvenc ételemet főzte Édesanyám, ami a pici gyermekként általam elnevezett „tikos levesem” volt, (tyúk, vagy csirkéből főzve), amit manapság én is szívesen készítek. Ilyenkor Édesanyám már jó korán felkelve kezdte meg a főzést, hogy mire az Istentiszteletre kellett menni, addigra el is készült vele és megmosakodás után csatakozott hozzánk. Mi akkorra már szépen kiöltözve vártuk, hogy elinduljunk a templomba.

  A délelőtti Istentisztelet mindig 11 órakor kezdődött és ezt háromszori harangozás előzte meg és az utolsót nevezték beharangozásnak. Ekkor már a hívek a templom előtt gyülekeztek, vagy már odabent a régi szokásrendnek megfelelően elfoglalták a helyeiket. Mi is mindig időben odaérkeztünk. A Templomban baloldalt volt a fiatalasszonyok és lányok padsora, jobboldalt pedig az idősebb asszonyoké. Ugyanitt legelöl az első padsor volt fenntartva a mindenkori lelkész feleségének, illetve azok vendégeinek. Hátul az idősebb férfiak és a Presbitérium tagjai, valamint a Kurátor foglaltak helyet. Az emeleti részen (mi csak kórusnak hívtuk) a fiatalabb férfi generáció és a fiúgyermekek ültek minden alkalommal, de később már ez is megváltozott és vegyesen vettek részt fiatalabb Hölgyek is odafent.

   Mikor a harmadik harangszó i véget ért, akkor már mindenki csendben elfoglalta a helyét és várta a Nagytiszteletű Úr megjelenését és érkezésére felállt. A szószék előtt állva jelentette be azt, hogy melyik zsoltárt kell elénekelni. Mikor még nem volt kántor, akkor Ő is felballagott az emeletre az orgonához és a zene hangjaira a hívek elénekelték a megjelölt éneket. Utána lejött és a szószékre felmenve elkezdte a szertartást. Megint egy ének következett, majd a bibliai jelzet felolvasása után kezdődött a prédikáció, utána ismét ének, miközben lejött a szószékről és áldást mondva bocsátotta el a híveket. Ünnepnapokon a szószék közelében az úgynevezett „Úrnak Szent asztala” volt megterítve és az Úrvacsora osztása következett a szokásos szertartásrend keretén belül.

   A Templomból való kivonulásnak is megvolt a rendje. Legelöl ment a Nagytiszteletű Úr, utána a Kurátor és a Presbitérium tagjai és a hátul ülő idősebb férfiak, majd az idősebb Hölgyek után a fiatalabbak csoportja és legvégül az emeleten lévők zárták a sort.

Az előtérben volt egy persely, ahova az adományokat lehetett beletenni, mindenkinek a tehetsége szerint. A Templom előtt a Nagytiszteletű Úr márt várta a kijövőket és mindenkivel kezet fogva ezt mondta:

-Áldás Békesség.

Erre természetesen nekünk is hasonlóval illett válaszolni.

Itt még nem ért véget a dolog, mert egy kis beszélgetés is lezajlott az ajtó mellett a férfiak között, hacsak nem volt nagyon zord az idő, vagy esett az eső, hó.

Utána a gyülekezet tagjai még egymással is elmenőben szót váltottak, mielőtt hazatértek az otthonaikba.

Csak halkan jegyzem meg, hogy a férfiak közül páran azért még ebéd előtt betérek egy kicsit a közelben lévő Kocsma intézménybe, nehogy kiszáradjon a torkuk a sok énekléstől.

  Főbb vonalakban próbáltam felvázolni a történéseket, nem tértem ki részletesen minden mozzanatra, de általában hasonlóan zajlottak le az Istentiszteletek a mi templomunkban.

   Hazatérve a mi családunkban Édesanyám felélesztette a tüzet a sparheltben és a még nem egészen meghűlt ételt kicsit újra melegítve elfogyasztottuk az ünnepi ebédünket.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2023. 01. 31. Kedd Délelőtt 11:05