DUPLÁN SZOMORÚ EMLÉKEZETEM 2023 - BAN.
Trianon 1920. 06. 04 és Édesapám halála 1998. 06. 04.
A mai nap számomra nem csupán a Trianoni Gyászos Diktátum szomorú évfordulója, mert Áldott Emlékű Édesapám meg 1998. 06. 04 – én hunyta le örökre a szemeit Bakonyszentkirályon, az egyik mellékelt fotón állva látható a konyhai ajtó előtt, ahol a szíve utolsót dobbanva, örökre megállott. Ezen a napon a megcsonkított, Nagy Magyarország Kicsire zsugorodott. „A béke kimondta az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent.”
Hazánkért érzett mély fájdalmam megsokszorozódik, mikor Édesapámra is emlékezem. Magyar népünk, akik vagyunk szerte az Anyaországon kívül, akár az egy tollvonással elcsatolt Testvéreink a mai országhatáron kívül, vagy a tengerentúlra valamikor emigráltakról légyen szó, szintén az 1920. 06. 04. napjára emlékeznek a mai napon. Ezt a napot nem szabad és nem is lehet elfelejteni, hiszen nagyon sok emberről van szó, akik kívül rekedve, ajándékként hullottak más országok ölébe úgy, hogy semmit sem kellett tenniük ezért. A Nagyhatalmak bennünket prédaként feláldozva csonkítottak meg, ami visszavonhatatlan immár 103 éve.
Édesapám ekkor még csak 6 éves volt, de amikor elkezdte az elemi iskolai tanulmányait, az akkori nagy tudású tanítók úgy a fejükbe verték más tudományokkal együtt ezt is, hogy soha nem felejtették el. Édesapám később jó tollú parasztköltőként nagyon sokszor emlékezett meg erről a gyászos Trianoni eseményről. Egy fiatalkori versében így ír erről:
1920 JUNIUS 4.
Búgnak a harangok leng a gyászlobogó
Temetésre készül a nagy világ
Vajjon kit temetnek kire néz a mély sir
Kinek készült bitófa rőzseláng
Búgnak a harangok leng a gyászlobogó
Halotti csend valakit temetnek
Sirját rég megásták szíve még dobogott
Kisértetőn suhognak a szelek
Ott áll a koporsó nincs ki elsirassa
Koszorú helyett tövist szórnak rá
Nincs csak egy is, aki reá könnyet ejtne
Ki lelkének bánatát ontaná
Hantolni akarják, hogy többé ne lássa
A napvilágot fényes csillagot
De ím a holtnak vélt szemeit felnyitá
Sírja szélén döbbenve megállott
Velem mit akartok? élve elhantolni?
Álpróféták hamis jóbarátok
Még fénylő napotok egyre homályosul
Vigyázzatok, lealkonyul rátok
Jön a végítélet népek – népek ellen
Törnek bátran halálos csatába
Eljő végpercetek melyben fejeteken
Oroszlánnak tapos véres lába
Akkoron, akik most rabságban sínylődnek
Előjőnek dohos börtönükből
Feltörik a börtön vasrácsos ajtaját
Lerázzák a rabláncot kezökről
Kardot fognak mennek a hazát védeni
Mennek büszkén a szent háborúba
Jelszavunk e hazát vérünkkel megvédjük
Nem hagyjuk el e drága hont soha
Nem hagyjuk el: Nem - Nem Soha!
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály 1930. December 20. – án
A vers megírásának időpontjában még csak alig múlt 16 éves, mégis milyen mély fájdalom van benne. Később, már katonaként sem bírja elfelejteni, hogy milyen nagy csapás volt ez hazánknak 1920 – ban és tart az óta is:
MAGYAR FÁJDALOM
Miért a könny a gyászos szemekben,
Miért a lélek mélyén a fájdalom?
Miért az átok, gyászos Trianon…?
Miért van itt annyi véres álom?
Miért sújt annyit Isten ostora,
Ennyi gyászt és könnyet érdemeltünk?
Meddig öl még kínzó magyar bánat,
Meddig versz még, meddig még Istenünk?
Voltunk dörgő vészek vad Titánja,
Rohantunk habzó, táltos paripán.
Karunk nem volt gúzsba lekötözve;
Szabad volt ez a nép ős Ázsián!
Láng volt lelkünk, lankadatlan parázs,
Egetverő volt a lobbanása.
Ha jött a vész, vad, véres rohamban
A magyarnak nem volt soha mása!
Füstös, duzzadt kalászokat szedtünk
A vitézség és hírnek mezején.
Mi voltunk az elsők a világon! –
Rengett a föld ágyúink ütemén.
Vad, viharos, zordon éjszakában
Miénk volt a dal, győzelem – ének.
Pogány hittel áldoztunk Hadúrnak,
A magyarság örök Istenének.
S hiába jött Mohi, Mohács, Arad,
Gyilkos ármány nem ölt meg egészen.
Nem hamvadtak az égi lámpások
Rabságban sem, bilincsbe letörten.
…S most vesszünk el itt a drága földön,
Most öljön meg vad tartományok sodra?
Halál reá, ki ránk halált kiált!
Halál reá, ki a magyart bántja!
Szabad lesz ez a nép nemsokára,
Szabad lesz, mert szabadnak született!
Kardforgató nagy ősök véres útja
Nem tűr soká bocskoros népeket!
Új dal fakad a Kárpátok alatt,
Lesz még erőnk újra s izmos karunk!
E csonka hon újra nagy, szabad lesz,
Hisszük – hisszük, hogy még Feltámadunk!
Győrszabadhegy, 1937 évi január hó 30 – án
Nagy Bálint
tüzér
3. üteg I. szakasz
103 éve immár, hogy ez a fájdalom mélyen beivódott a magyar Emberek szívébe és lelkébe. Aki ma nem bánatosan gondol erre a Gyalázatos Diktátumra, az nem igazán érzi át, hogy Hazánk számára mit is jelentett igazán az, hogy:
„Csonka Magyarország nem ország. Egész Magyarország mennyország.”
Szomorú és egyben elkeserítő az, hogy a régi viszonyokat, bármennyire is szeretnénk, már olyan formában, ahogyan volt, nem lehet visszaállítani. A mi Hazánk katonailag nagyon gyenge azokhoz képest, akik területeket kaptak a Nagy Magyarországból 1920 – ban. Békés úton pedig megint csak nem fog visszaállni a régi állapot. Nekem is fáj sokmilliónyi honfitársammal együtt, de ugyan nem beletörődve, de ezen a téren nem is reménykedve gondolom azt, hogy lészen még Nagy Magyarország valamikor. 76. évemben járva, ha lesz is változás valamilyen téren, az én időm már kevés ahhoz, hogy meg is érjem, figyelembe véve a jelenlegi Világpolitikai helyzetet. Persze a régi mondást is észben tartom, amely azt mondja:
„A Remény hal meg utoljára!”
9 évvel ezelőtt egy versemben így emlékeztem meg a dicstelen évfordulóról:
NÉZD A RÖPTÉT…
Emlékezés a Gyászos Trianoni Diktátumra
Nézd a Röptét a Magasan Szálló Turulmadárnak!
Ha Látnád Szemeit, Ahogy Könnyei Alászállnak
Kicsinyre Darabolt, Trianon Sújtotta Hazánkra,
Megértenéd, Hogy Miért Olyan Bánatos és Árva.
Ezerkilencszázhúsz. Június Negyedike Napján,
Gyászszalag Kezdett Lobogni Magyarhonnak Kalapján,
Mert Nagy Magyarországot Súlyosan Megcsonkították,
Testvéreink Kétharmadát Tőlünk Elszakították.
Igazságot Követelünk a Szép Magyar Hazánknak,
Igazságot Ősi Jussunknak, Drága Hunniánknak!
Táltos Dobok Hangosan Szóljatok, Dübörögjetek,
Drága Magyar Véreim, Most Sírni Ne Szégyelljetek!
Akinek Igaz Magyar Szív Dobog a Mellkasában,
Annak Nem Szabad Soha Átkozódni Haragjában,
Mert a Gyűlölettel Csak a Haragja Fokozódik,
Az Ország Szakadéka Még Jobban Széjjel húzódik.
Trianon Átka Tovább Él a Mindennapjainkban,
Testvérink Odaát Sírnak Boldogtalanságukban.
Igazságot Követelünk a Szép Magyar Hazánknak,
Igazságot Ősi Jussunknak, Drága Hunniánknak!
Szent Koronánkat Itthon is Sokan Semmibe Veszik,
Szent Korona Tant Sem Becsülik, Örökre Elveszik!
Napjaink Pártoskodása Széthúzást Erősíti!
Hogyan Akarunk Így Régi Dicsőséget Szerezni?
Lehet, Hogy Trianon Átka Örökre Velünk Marad,
De Ha Még Ellene Fel Sem Emelheted a Szavad,
Akkor Valóban Elveszíted Büszke Mellű Magad,
Aztán Sohasem Lehetsz Többé Független és Szabad!
Igazságot Követelünk a Szép Magyar Hazánknak,
Igazságot Ősi Jussunknak, Drága Hunniánknak!
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2014. 06. 04. Szerda reggel 6:00
Édesapám, aki tartalékos katonaként ott volt az elszakított területek visszafoglalásánál Erdélyben, délvidéken, Felvidéken, valamint tüzérként Oroszországban a Doni ütközetekben, szomorúan vette tudomásul, hogy a vesztes háború után az elcsatolt területek újból visszatértek a Trianoni döntés által kimondottakhoz. 25 évvel ezelőtti halálakor is még a remény megvolt benne, hogy valamikor esetleg lesz ismét úgynevezett Nagy Magyarország. Életrajzi kötetében így megemlékezett arról, mikor az elcsatolt területek visszatértek az Anyaországhoz:
Mielőtt megemlékező soraimat zárnám, egy Édesapámról szóló versemet itt is megidézem:
APÁM HŰSÉGE
Idős ember ballag csendben, szépen,
Hetvenöt év múlt felette éppen.
Gondolatban visszanéz a múltra,
Ifjúságra, vesztett háborúkra.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Életében voltak derűs percek,
Gyermekkori tréfák, csínytevések.
Felnövekvő nehéz, dolgos évek,
Paraszt mezők, visszanéz felétek.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Megjárta az élet minden poklát,
De nem hagyta cserben szép Hazáját.
Vére hullott, hűséges volt hozzá,
Nem vált soha becstelenné, ronggyá.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Hűséges volt mindig Istenéhez,
Ragaszkodott protestáns hitéhez.
A jó sorsa bárhová vetette,
Hazáját és hitét nem feledte.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Paraszt voltát soha nem tagadta,
Szülőföldje mindig visszavárta.
Búzakalász aranylott feléje,
Hívó szavát úgy küldte elébe.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Megalázták sokszor, elmondták bitangnak,
Pedig jó vitéze volt e dicső Honnak.
Próbálták megtörni, lábbal sárba nyomni,
Kétlakivá tették, tudjon boldogulni.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Imádott Anyámmal kuporgattak sokszor,
Hej, pedig kevésszer jutott csak a jóból.
Mégis hűséges volt, megtörték az évek,
Becsületes maradt, reá büszkén nézek.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Gyermekkori álom költővé avatta,
De a valós világ mindig megtagadta.
Gyönyörű lírája, egyszerű beszéde
Nem illett a képbe, elsodorták félre.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
De Ő nem csüggedett, rótta a sorokat,
Tiszta szép szavakkal újra dalra fakadt.
Belső késztetésből, őserőből tette,
Pedig az idő már elrepült felette.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Szép volt életének minden röpke perce,
Hűséges szívével Ő csak ezt tehette.
Elfáradtan immár, meghajlott derékkal,
Tekinthet a múltra, összegző szándékkal.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Megköszönöm Apám, hogy ilyen maradtál,
A Népedért mindig, csendben munkálkodtál.
Paraszti fajtádra végig büszke voltál,
Hűséget számomra örökül jussoltál.
Ki az, aki mindig figyel rám?
Ő az, az én drága jó Apám.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 1990. 03. 07
https://www.youtube.com/watch?v=YJcFrsN1UfU
A mai nap számomra nem csupán a Trianoni Gyászos Diktátum szomorú évfordulója, hiszen Áldott Emlékű Édesapám meg 1998. 06. 04 – én hunyta le örökre a szemeit Bakonyszentkirályon. Ezen a napon 103 évvel ezelőtt a megcsonkított, Nagy Magyarország Kicsire zsugorodott. „A béke kimondta az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent.”
103 évvel ezelőtt ezen a napon „elesett” Nagy Magyarország, 25 évvel ezelőtt pedig Áldott Emlékű Édesapám örökre lehunyta a szemeit.
Ifj. Nagy Bálin (Valentinus)
Gyula. 2023. 06. 04. Vasárnap Délelőtt 9:45
