ALACSONY BARNA KATONA FELEMÁS CIPŐBEN.

Boldog „Békeidők” Pápai katonáskodásom idejéből 1966 – 68 között.

    Pár nappal ezelőtt az egyik TV csatornán ismét levetítésre került egy régi kedven filmem, ami 1972 – ben készült. Címe a következő volt: „A magas szőke férfi felemás cipőben”. A főszereplője Pierre Richard nagyszerű francia színész játszotta. Sokat nevettem rajta annak idején és most is és akkor az emlékezetem tárházából újból előbukkant a következő történet, ami velem esett meg egykor és a címben jelzett esemény valamilyen szintén hasonlatosságot mutatott a történettel.

   Manapság a fiatalok már nem tudják elképzelni azt, hogy milyen lehetett a sorkatonaság, amelynek, hála Istennek én még tagja lehettem. Nem akartam kibújni alóla, mert úgy gondoltam, önállóság és kitartásból még nem kaptam eleget az élettől 18 éves koromra és bizony rám fér egy kis „hazafias” kiképzés is. Nem is haragudtam senkire akkor, amikor 1966. november 24 – re szólóan megkaptam a behívót, sőt, még Édesanyámnak sem engedtem meg, hogy kikísérjen a gyülekezőhelyre Bakonyszentkirályon, ahonnan elszállítottak bennünket a környékbeli társaimmal együtt, de ez már egy más történet, ami az előzményeket illeti. Pápán a laktanyában belekóstolhattam mind abba, amitől olyan sokan tartottak, de én játszi könnyedséggel 2 éven keresztül viszonylag jó hangulatban átvészeltem a hol kemény, hol a könnyedebb hétköznapok viszontagságait. Több epizódját már feldolgoztam ezeknek az éveknek, hónapoknak, de most egy megmosolyogtató, jelentéktelennek tűnő eseményről szeretnék mesélni egy kicsit.

    Újonc korban, de öreg katonaként is mindig örömmel vettük, ha kimaradásra, eltávra, netán hosszú eltávozásra, vagy szabadságra mehettünk és kiszabadulhattunk a kötelezettségek igájából legalább egy kis időre. Mindennek megvolt a rendje ezen a téren is, mert nem volt az ilyen egyszerű. Kihallgatáson kellett mindent kérni, és ha áldását adta rá a századparancsnok, akkor el kellett menni a század írnokhoz a hivatalos papírokért, kivéve, ha állandó kimaradási engedélyünk volt, ami csak Pápa területére szólt csupán. Ez visszavonásig érvényes volt minden napra, feltéve akkor, ha átmenetileg felfüggesztették a használatát, amire esetenként sor is került.

    Pontosan már nem emlékszem, hogy újonc koromban, vagy öreg katonaként készülődtem szabadságra, de a történetem szempontjából nincs is jelentősége. A regula azt írta elő, hogy akinek papírja volt elhagyni a körletet és a laktanyát, előtte ki kellett kérni a raktárostól a kimenő ruhát, mert csak ebben lehetett elmenni. Nekem nem volt egyszerű hazajutnom Szülőfalumba Bakonyszentkirályra, de a legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy hajnalban vonatra kellett szállnom Pusztagyimóton a vasútállomáson, ami légvonalban nem is volt messze a reptértől. Bemenni ugyanis Pápára, a vasútállomásra nagy kitérő lett volna, inkább választottuk a „kerítésparancsnokságot” még ha illegális is volt, mert ez a megoldás praktikusabbnak tűnt, nem beszélve az időspórolásról. Előző este a kimenőruhámat, cipőmet odakészítettem a vaságy végébe és vártam, hogy majd éjszaka a megbeszélt időben felébreszt a század ügyeletes.

   A körletünk (szállásunk, ha valaki nem ismerné ezt a kifejezést) egy hatalmas hodály volt, amit csak tartóoszlopokkal választottak el egymástól. Középen egy hosszú folyosó, két oldalt pedig álltak az emeletes vaságyak. Minden egy légtérben volt, ezért takarodó után már csak akkor lehetett felkapcsolni a villanyt, ha riadót fújtak, illetve reggel ébresztőkor, ha még nem volt elég világos a teremben. A bejárati ajtónál egyetlen jelzőfény világított csak, hogy ne kelljen teljesen sötétbe tapogatózni akkor, ha valakinek, éjnek évadján ki kellett mennie a mellékhelyiségbe, vagy a mosdóba. A megbeszélteknek megfelelően csendben felébresztett az ügyeletes és a gyér látási viszonyok közepette felöltözködtem és az éj leple alatt eltávoztam a tiltott kijáraton a laktanya területéről és elindultam Pusztagyimótra a vasútállomásra. Megváltottam a menetjegyemet Veszprémvarsányig, hogy ott majd a Győr felől közlekedő buszjárattal tovább utazzam Szülőfalumba Bakonyszentkirályra.

   Ilyenkor általában nem sokan utaztak a vonaton, ezért a „csühös” (gőzmozdonyokat hívták így) vagonjában kényelmesen el tudtam helyezkedni. Elaludni nem mertem, mert attól féltem, hogy túlmegyek az állomáson és Tatabánya felé ébredek csak fel, ami nem igazán lett volna szerencsés számomra. A kalauz lekezelte a jegyemet, majd kényelmesebb pozíciót keresve magamnak, keresztbe tettem a lábamat, de abban a pillanatban már vissza is húztam. Nem hittem a szememnek a látvány hatására, mert amit láttam, az kissé komikus volt. Úgy jártam, mint Pierre Richard abban a bizonyos, ominózus filmben, a „Magas szőke férfi felemás cipőben”, pedig ez a film akkor még nem is létezett, csak most hozom össze az emlékeimben a két eseményt.  Az egyik lábamon egy barna cipő volt, a másikon pedig fekete. Tudniillik a kimenő ruhánkhoz barna cipőt rendszeresítettek, a gyakorló feladatokra pedig feketét. A gyér világításban ugyanis a körletben a nagy sietségben összecseréltem a lábbeliket, amik az ágy alatt egymás mellett voltak elhelyezve és csak a vonaton vettem észre a malőrt. Az út hátralévő részében nem is mertem elővenni a lábaimat az ülés alól, mert attól tartottam, hogy észreveszik rajtam a fülketársak és kigúnyolnak érte.

    Hazaérve az otthonomba már kicsit megnyugodva meséltem el Szüleimnek a történteket. Édesapám, aki megjárta a Don poklát is tartalékos katonaként, jókat kacagott rajtam mondván:

 „Fiam! Mi örültünk volna annak idején, ha a háborúban ilyen felemás cipő is kerül a lábunkra az elvásott lábbeli helyett!”

Nem búslakodtam rajta én sem, de már visszafele azért a civil félcipőmben indultam el, a felemás lábbelit pedig táskában hoztam vissza a laktanyába. Mikor társaimnak elmeséltem, ők is nagyot derültek rajta és sokáig emlegették, mikor készülődtem valahova a kimenő ruhámban.

Egyszer még Molnár Sándor százados századparancsnok (becenevén Csombe), aki szintén megtudta valakitől az esetet a képembe nevetve mondta a következőket, mikor szabira jelentkeztem:

„Nagy fiam, aztán nehogy megint felemás cipőben indulj haza és szégyen hozzál a Magyar Néphadseregre!”

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 2023. 06. 14. Szerda Délelőtt 10:50