Távoli tornyok, távoli házak,
búcsút int a kép, a városi kép,
régi világ, elhagyott világ köszönt épp.
Piros színek, piros pecsét a papírszélen,
komor tekintet egy idegen lényen.
 
Halk suhanás egy halk világba,
néma házak haldokló füstje várja
a vándort, ki mindig hazatér
a tövises út rejtett ösvényén.
 
Megfáradt keresztek cipelik még az életet,
mint rég a zászlót, a koporsót, vagy a keresztet.
Reméltek, mikor nevettek, sírtak, mikor temettek.
Bizakodtak, mikor emeltek, de ököllel döntöttek.
 
Ősi föld minden szála
hívja a vérét egy imára.
Mesél a fáradt lehelet,
aki a fű harmatából született,
mikor még a hold sejtelmes árnya
ráülhetett minden ágra.
 
Ágra, melyet erős kéz tört le,
hogy tüze égjen, hogy hazáját építse.
Ágra, melyet idegen dúlva tört,
mikor sebesen hazánkra tört.
Ágra, melybe villám csapott
egy győzedelmes hajnalon.
Ágra, melyre balta csapott,
mikor az út egy új irányba mutatott.
Ágra, mely lett az asztal szilárd lába,
ahol nemzet sorsa dőlt el egy tollvonásra.
Ágra, mely fájdalmában hasadt ketté,
mikor hőseit látta a golgotára menvén.
Ágra, mely kiszáradva nevetett,
mikor egy nemzet tagadva mindent feledett.
Ágra, mely utat adott ismét,
hogy a rohanó világ igényeit enyhítsék.
Ágra, mi ma kiált könyörögve,
jöjjön, ki letöri mindörökre.
 
Sejtelmes árnyak, némuló lehelet,
intelmet súgnak a búcsúzó felett.
Elhalkul a föld, álmot int a fénynek,
míg újra nem kezdi az imát,
ha a vándorok visszatérnek.