őriz porladó levél foszlányt,
mibe belesír a szél...
Sötét az éj, a folyó mély,
fekete lepel ring a part mentén.
Halk hangok szűrődnek
a vendéglő fényeiből,
koccintásokban csengő szerelmek,
duruzsoló történetek...
Hangfoszlányok hidegen altatnak,
tél reszket a hajamban.
Emlékekben barangol egy meddő álom,
mikor forró napba csókolt délutánon
zölden rezdült a levél a fákon.
De most csak reszkető árnyak takarnak
és kérdezik halkan,
miért marad egyedül,
ki szeretni akart önzetlenül?
Sárba fagyott levél foszlányt kitép a szél,
elnyeli a sötét messzeség,
s már nem fáj, mert nem sír a szél...
Menj, ha menned kell,
ha máshol vár egy hely,
mit nem leltél utamon.
Menj, ha menned kell,
ne írj, ne válaszolj,
maradjon csendes a múlt,
mi örökké szép
szívem rejtett ösvényén.
Lassan fehér bársony öleli a tájat,
kristálytengerbe mélyed a lábam,
tüdőmbe árad, fehéren szárnyal,
jégvirágban olvad, csókokban születő
új tavaszom.
