hallgat a város, a fájdalom mély,
üveges szemmel néznek a kirakatok,
most sírnak, mikor nem látja más.
Könnyez a templom, utca, a ház,
a mosolygó fogkrém plakát,
sóhajok suhannak a sötéten át.
Szeméből omlik a kétely,
valami új reményre kel,
a gyereknek ugye nem hitel kell...
A pompa a színpadra szólította,
jó példa lesz egyszer,
a legjobb áru az ember.
Fehér csík, idegen ország,
itt is megtalál, hiába futnál,
modern kori rabszolgaság.
Kukában matat diplomás tanár,
BMW-t hajt egy rabló kufár,
mivé lettünk, vagy ismétli önmagát?
történelem, mire tanítottál?
S mi csak sodródunk tovább,
úgy hisszük, élünk igazán,
iszunk és nem baj, ha fáj a hajnal,
míg egyszer a szakadék szélén,
ősz tincset fűz a hajunkba a tél.
Úgy érezzük, hiába még,
üres az ágy, a bölcső,
s egy régi képről,
szigorú tekintet les,
a vére semmivé lesz.
Eljön a reggel újra,
van, akit csókolnak,
van, aki egyedül kel útra.
Letörli könnyeit a város,
s elhiteti a mennyországot.
