Vörös selyem az ereimben,
Mindig magyar, mindig ember.
Néha hangos, néha nevet,
A jázmin illatában elmereng,
De elrántja egy kéz, ha az est betér,
Oly jó hinni, hogy vagyok valakié.
Érezni a tüdőmben álmodó hajnalt,
Sült kenyereket a pirkadatban.
A gondok éberek, álmokban tévelyeg
Az x-elős reggel, lehet én, lehet nyerek…
Harcok és hercegek, döntők, énekek, versenyek,
A győztesé a kupa, de lehet a vesztes jut el oda,
Amit te is like-olsz, a cél, ami számolsz.
Szurkolni szeretve azokért, kik felálltak,
Megmutatták a világnak, van egy nép
a Kárpátok hajlatában.
Pici pólyából ártatlan ragyog,
Érezni, mily tiszta a tudatlan mosoly.
Csapatban, nyeregben, szüntelen szellemben,
Győzni tudni kell minden rétegben.
Érezni a békét idősek szemében
Egy pipa füstös mesélő estében.
Falu végén öreg fák ólomszürke ég alatt,
Múltat fon rá minden fuvallat.
Olyan álmot, amit látok, színtiszta kiáltványok,
Erélyek, erények, polcok, poros emlékek,
Irodák, képek, unott aláírás, mit hoz a feltámadás?
Rozsdás kerítés, régi állomás,
Dudvába fulladó eltűnt búcsúzás.
Érezni az újat, érezni a vágyat,
Lábnyomot hagyni a föld porában.
A farmer kopott, ülök a betonon,
Elzúgnak a délceg kamionok,
Tűnő tükrök, üvegek, fémbe bújó szellemek,
Csak érezni, én is megyek veletek.
De hová és meddig?
Nem számít, csak érezni,
Az útszélen lengedez a fűszál,
Az út rögös, s minden kanyaron túl
Várjuk, hogy felbukkan valami új,
De ami végig vezet, nem vár
És nem is tart veled.
Önmagadban higgy, s tévúton nem rekedsz.
Úgy élni, nem félni, s csak merész álmot
Hinteni a földbe napnyugodáskor.
Úgy öntözni, úgy nevelni,
Talán az utolsó hajtás,
Égi zongorán végső hangzás.
