Így kezdődött


Így kezdődött
Már semmi sem őrzi
az őskori egyszerűséget.
Akkor az emberi horda még összefogott
és vermeket ásott két tenyerével,
állati bőrben hordta a földet
s zöld levelekkel fedte a csapda ölét
 
Akkor az emberi horda még össze fogott.
Lopakodva követte a mamutok útját
hegyre fel,völgybe le,kőmeredélyen
a csapda felé űzve,zavarva az állatot,
ahol a súlya alatt a gallytakaró berogyott
és tehetetlen mélybe zuhant le a teste.
A férfihad ünnepi táncot járt körülötte,
aztán addig verte, ütötte,kövezte
ameddig a zsákmány mozdulni tudott.
 
Micsoda harc lehetett,és micsoda nagy diadal!
 
Akkor az emberi horda még összefogott
és osztozott az óriási állaton.
Az éhidőnek vége lett.
Jutott a friss húsból mindenkinek,
mert a léthez az étel a hajtóerő,
ettől izmos a gyermek,
férfi a férfi,és dolgos a nő.
 
Mikor a horda végre jól lakott
a barlang boltozat alatt
elcsendesedett s az álom rabja lett.
A testek szerteszét hevertek,
párban is és csak úgy magányosan
férfiak,asszonyok,és gyerekek.
Kerekded kőkaréj vigyázta kincsüket:
az éltető tűz parazsát.
 
Óu,a nagy vadász ébren kotorászta,
gondolatában vissza idézte a jó lakomát,
felböfögött és kéjesen megsimogatta hasát,
de álmodozása valódi álmot nem hozott.
Egy test meleg kormos kővel játszadozott.
Ide-oda tette tenyérből tenyérbe,
másikat is felvett,dobálta,cserélte.
Jól bemaszatolta korom feketéje
mind a két tenyerét s göcsörtös újait.
 
A forrás oly közel,de lusta volt Óu,
mint minden ember,aki jól lakott nagyon;
ezért a sziklafalhoz kente csak kezét,
hogy letörölje róla a ronda feketét.
Így maradt mind a tíz új nyoma ott a falon.
 
Bamba pofával nézte művét,
és újra meg újra megsimogatta a sziklát
kormos tenyerével. Felkacagott,
és eszébe jutott az óriási állat.
A falra kente hát korommal a mását.
Bozontos testét,tágra nyílt száját,
és oda tette eléje két agyarát is.
Óunak tetszett és addig nézte,csodálta,
míg őt is elnyomta az álom varázsa.
 
Ámde a többiek ébredő hajnalon
riadtan nézték,mi az a rémség ott a falon.
Hátra hőköltek,s hogy jobban lássanak
a tűzbe dobtak száraz gallyakat,
és ahogy újra fellobogtak a lángok,
a mamut faliképe már mozogni látszott.
Kövek,dorongok repültek feléje,
hisz a kormos jelkép szinte táncolt,
és hiába verték,ütötték,
nem pusztult el semmiképp.
A horda már nem úgy üvöltött,
mint a csapda szélén győztes délutánon,
mert a mamut visszatért,
hogy életéért bosszút álljon.
 
Közben a láng a parázsra lohadt
és homály nyelte el a hangokat
a mamut feketébb lett a sziklafalon-
és azon a hajnalon Óu megérzett valamit.
 
Akkor az emberi horda még összefogott,
de Óu már nem tartott velük.
Csak az ösztöne súgta,
…......................hogy ő s a többiek..............
…....hogy ő a sok közül,
már nem csupán csak egy .
Még nem fészkelt agyába az új tudat,
talán szánta is a rémült társakat.
Ezért hát kézzel,lábbal magyarázta,
hogy korom a mamut és csak rajz a varázs,
nem élő,nem mozog,csupán csak látomás.
 
Hiába mondta,mutatta senki se hitt neki.
 
A horda azt akarta,hogy ő terítse ki
az újra élő s bosszúálló állat tetemét.
A horda úgy akarta hogy Óu megölje!
Látva,a többiek nélküle mennyire gyengék,
fogott egy rókabőrt s a művét letörölte.
Még hunyorgott a fény a tűz parazsán,
s nem volt már mamut a barlang falán,
de lett egy vezér,Óu a nagy vadász,
a győztes,a hős,az erős.
 
Így született meg a félelem,s azóta létezik történelem.

Szerkesztés dátuma: kedd, 2012. augusztus 7. Szerkesztette: Muretics István
Nézettség: 998


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: