Tóth Ágnes
Reggeli kávé

Kába és morcos vagyok, amíg meg nem iszom a reggeli kávémat. Támolygok is ki a konyhába, kinyitom a felső szekrényke ajtaját és próbálom a polcról leemelni a műanyagdobozban lévő őrölt kávét, de az istenért sem érem el, pedig a tegnap még lezseren le tudtam venni. Úgy tűnik az éjjel kicsit összementem. No, nem baj, előrébb lépek és ágaskodva kezdek nyúlkálni a doboz után, már el is érem az alját az ujjam begyével, kicsit böködöm, hogy felém dőljön és akkor el tudom kapni a derekánál. Dől is szépen, egyenesen a fejemre, ami nem lenne nagy tragédia, hiszen alig tizenöt deka az egész, csakhogy a lazán rácsavart kupakja azonnal a földre hullik, begurul a kagyló alá, a finomra darált barna kávé pedig a szőke hajamra, szempillámra, arcomra szóródik. Ott állok hát a színek eme csodás harmóniájával a fejemen, kitörölgetem a szememből a kávéport és máris örömmel látom, hogy a doboz alján még legalább két kávéskanálnyi barna örlemény maradt, ami egy pici kávéhoz épp jó lesz nekem.
Bemászok a kagyló alá, hogy kihalásszam a kupakot, amikor élesen felcsörren a telefon, én meg ijedtemben felkapom a fejemet, beverem a kemény öntöttvasba, és azonnal elharapom a nyelvemet. És hogy a korona felkerüljön a történetre, felveszem a telefont.
A vonalban a barátnőm van és máris nekem szegezi a kérdést:
- Mondd, te rántást vagy habarást teszel a paradicsomlevesbe?
- Hántást tesek- mondom- zsibbadt nyelvvel
- A fenébe, rossz számot hívtam – mondja meglepetten és gyorsan leteszi a kagylót.
Ezek után az álom úgy megy ki a szememből, mintha már meg is ittam volna a reggeli kávémat.