...elrejtőzött az ember... az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen... ezt kérdezte: Hol vagy? (1Móz 3,8-9)

Nemcsak mi szoktuk kérdezni Istent, olykor ő is kérdez minket. A fenti kérdés akkor hangzott el, amikor az első ember hallgatott a kísértőre, megvonta a bizalmát Istentől, és szembefordult vele. Utána mindjárt félni kezdett és elrejtőzött. Ez teljesen szokatlan, ismeretlen érzés volt számára.

Isten nem azért kérdezte, hogy hol van, mintha nem tudta volna, hanem mert az ember nem tudta, hova került, s mert Isten a kérdésével egyben hívogatta is vissza magához. Az ő kérdése mindig eszméltet és hívogat.

Te hol vagy most - például ahhoz képest, ahogyan tervezted az életedet? Hol szoktál kóborolni az interneten? Hol vagytok mint házaspár? Hol vagy vasárnaponként? Jól érzed magadat a kételyeid közt, a jóságodban, a szeretőd ágyában, a langyos bizonytalanságban? Ádámnak nem a bokor alatt volt a helye, Isten nem arra teremtette.

„Talán ettél arról a fáról, amitől tiltottalak?" Téged már mindennel meg lehet etetni? Elég az, hogy reklámozzák, a mérget is megeszed? Megtéveszt a csomagolás?

Mit felel az ember Isten kérdésére? Magyaráz, mentegetőzik, egymásra hárítják a felelősséget. Mi lett volna az egyetlen helyes válasz az utolsó kérdésre? Ettem. És szégyellem magamat, ha van erre bocsánat, kőnyörülj rajtam, Uram! Ahogyan a tékozló fiú mondta.

Itt azonban nem ez hangzik el, s ezért maradt az ember Isten nélkül. Milyen nagy ajándék, hogy ennek ellenére Isten maga jött utánunk, és hív haza. Mi becsaptuk magunk mögött az atyai ház kapuját, de Jézus Krisztus kinyitotta azt, s megtépázva, rongyosan, koldusként - de jöhetünk, és mondhatjuk: Atyám, vétkeztem, fogadj vissza, ha lehet! S átéljük, hogy lehet.