Tóth Ágnes

A nyújtófa, mint ereklye

Idős bácsika álldogál az egyik ház kapujában. Világra olyan, mint néhai nagyapám. Egybôl kivirágoznak bennem az emlékek. Papó kerek, huncut ábrázata, no meg a nagyi örökösen bosszús tekintete, amit papó huncutsága váltott ki, azt pedig a jó hegyi borocska. Kurta lábú, zömök kis ember volt, ragyogó humorral telítve. Mesterségére nézve cipész, de csak „lábtyûmûvész"-nek nevezte magát, s mint a legtöbb mûvész és mesterember, ô sem vetette meg a szôlô levét. Származott is ebbôl annyi groteszk bonyodalom, hogy sokszor a földön hemperegtem a nevetéstôl. De ahogy az én kedélyem napról napra nôtt, a szegény nagyié úgy apadt el. Végül is kénytelen volt erôszakhoz folyamodni, hogy a további bonyodalmak elburjánzását meggátolja. Történt többek között, hogy az öregnek örökösödési ügyben egy közeli falucskába kellett utaznia. Azt ígérte, hogy az utolsó busszal este hazajön. Persze nem így történt. Nagyi egész éjjel virrasztott és elôkészületeket tett a fogadására. Ezt onnan tudtam, hogy eltûnt a szegrôl a nyújtófa. Már hajnalodott. Szekerek zörögtek el a házunk elôtt. A piacra szállították az árut. Egyszer csak éktelen lármával megszólalt a madzagos csengô. Mire kinéztem az ablakon, már senkit nem láttam, csupán egy nagy tömött zsákot a kapunak támasztva.
- Meghozták a krumplit -- mondtam nagyinak, mert tudtam, hogy már néhány napja megalkudott rá. De nagyi nagyon okos és tapasztalt asszony volt. Megragadta a nyújtófát, úgy robogott ki ajtót nyitni. A zsák azonnal bedôlt, majd levert minket a lábunkról, aztán hátborzongatóan hörögni kezdett. Rémülten tapadtam a falhoz. Nagyi pár pillanatig fagyosan nézte a hörgô, mocorgó zsákot, aztán rákiáltott:
- Te vagy az, te pernahajder?!
- Brömbröm-hebröm - szólt a zsák, és annyi éppen elég volt nagyinak. Felemelte a nyújtófát és páholni kezdte a zsákot.
Életemben még olyan hangokat nem hallottam, mint ami abból a zsákból tört elô. A ficánkolástól megoldódott a zsák szája és legnagyobb döbbenetemre papó kecmergett ki belôle, a veréstôl kissé kijózanodva, de szörnyen meggémberedve és még szörnyebben káromkodva.
Utóbb kiderült, hogy az örökség feletti örömében addig iddogált, míg lekéste az utolsó buszt. Mivel tartott a nagyitól, gyalog vágott neki az útnak. Csakhogy az isteni nedû súlyossá téve amúgy is nagyméretû fejét, behúzta az útszéli árokba és boldog álomba szenderítette. A piacra igyekvô parasztok vették észre és az egyik vicces falubeli cimborája rögtön kiürített egy zsákot, ráhúzta és bérmentesen hazaszállította.
Ettôl kezdve papó egy ideig megpróbálta megtartóztatni magát a hordók zamatos tartalmától. De mivel a „kutyából szalonna nem lesz" szólásmondás igazságában úgy megrögzôdött mint lábnyom a cementben, nagyinak nem nyújtófára, hanem vésôre és kalapácsra lett volna szüksége ahhoz, hogy másmilyenné formálja. Így történt aztán, hogy néhány hónapi keserves tikkadozás után, Sándor napján addig ünnepelte Sándri barátját, míg jóval éjfél után vergôdött haza. Lehúzta a cipôjét és éppen mély lelkiismeretfurdalás közepette akart belopakodni a hálószobába, amikor a feje feletti órából kiugrott a kakukk és kettôt kakukkolt.
Rettenetesen megrémült, hogy már ilyen késôre jár, s hogy jóvá tegye a bûnét, hozzákakukkolt még nyolcat, hadd higgye nagyi, hogy ô már tízre hazaért. Mondanom sem kell, hogy az éktelen kakukkolásra felriadt az egész család és ez alkalommal csak a helyzet komikuma mentette meg a nyújtófától.
A drága kis öregek már csak az emlékemben élnek. A nyújtófa viszont még ma is megvan, és bár egyre ritkábban, de azért én is használom. Persze csak tésztanyújtásra.